Búcsú a tengertől

Most újra a nagyapát látom magam előtt. A hatvan esztendeje bennem élő kép olyan éles, hogy szinte tapintható. A nagyapa lassú léptekkel jön a kertből, s a kapunál visszafordul. Aztán feltekint az égre, de nem a felhők járását figyeli, hanem a saját útját fürkészi, amerre elindult. Így búcsúzott a kerttől halála előtt néhány nappal.
A pirosló almát, amit akkor nekem hozott remegő tenyerében, sokáig őrizgettem. Aztán egy este nagyapára emlékezve sírva megettem. A mai napig is érzem ízét a számban.
Így látom a nagyapát, pedig nem otthon ülök az udvaron szalmakazlak és szárkúpok védelmében abban a régi házban, hanem egy fehér sziklán a tengerparton a késői őszi nap alkonyati fényében. Hogy miért jutott eszembe nagyapa búcsúja a kerttől? Talán mert úgy érzem, hogy nekem is búcsút kell vennem a tengertől, ahová nem hiszem, hogy még egyszer eljutok. Öreg vagyok, nem valók már nekem a hosszú utazások.
Diákkoromban találkoztam először a tengerrel. Emlékszem, hogy Fiume kikötőjében percekig bénán álltam a csodától lenyűgözve. Azóta az örök emberi vágyakozást testesíti meg bennem a tenger: a szép csodát, a nagyot akarások hitét. A beteljesedést. Azt a szépséget, ahová akaratlanul is valamennyien törekszünk eljutni. De sokan csak álmukban érnek oda.
Hát ettől búcsúzom most, kirándulásunk utolsó napján, a fehér sziklán ülve, s hallgatva a tenger csacsogását a lábaimnál. Amikor először láttam, akkor ijedten futottam haza a mamához, hogy hozzá bújva meséljek neki a csodáról, amit ő tágra nyílt szemmel hallgatott. Hiszen ő még sose látott tengert. És én akkor megígértem neki, hogy egyszer majd együtt megyünk el a nagy vízhez.
Bizonyára el is hitte. És várta, várta, hogy egyszer majd szólok neki, hogy, mama, készülj, indulunk, süsd meg a pogácsát, tarisznyázz fel, nekivágunk együtt a nagy útnak. És amikor megérkezünk, leülünk majd egy csendes kis öbölben ámulni és pihenni. Nem szólunk semmit, csak fogjuk egymás kezét.
Keserű gyötrődéssel vallom be, hogy sose vittem el a mamát a tengerre.
Úgy halt meg egy őszi napon, riadt tekintettel kapaszkodva a fiába és az unokájába, hogy nem láthatott soha felkorbácsolt tengert, mint ahogy nem hallott soha erdőzúgást se, mert örök bácskai tájakon, jegenyés tanyák és sápadt akácok között nincsenek erdők és tengerek, csak sár van és közöny. Munka hajnaltól estig, inaszakadtáig.
Halála óta lelkemet mardosva százszor is eszembe jutott soha be nem váltott ígéretem, és azóta, ha tengerek partjaira vetett a sorsom, képzeletben a mama kezét fogva őgyelegtem ódon városok szűk utcáin, ücsörögtem szótlanul sziklafalakon, öblökben, olykor gyertyákat gyújtva sötét oltárokon, majd futottam tovább űzött vadként. Olyan nyugtalanná váltam idővel magam is, mint viharos kedvében a tenger.
Mára már megnyugodtam, mert úgy érzem, készülnöm kell, a mama után megyek nemsokára, itt hagyva a tengert is örökre. Ezért búcsúzom tőle ilyen nehezen most, a sziklán ülve. Arra gondolok: talán sziklává válva jobb volna itt maradni örökre, ide eljöhetne látogatóba a mama szelleme, és el tudnám neki mondani a bennem felgyülemlett sok-sok szomorúságot, amikor rá gondolva sírás fojtogatja a torkom.
Sirályok csapongnak körülöttem, mintha ők meg tőlem búcsúznának. Talán csodálkoznak is rajtam: ugyan, ki lehet ez az öreg ember, és mit keres a tengeren?
Alkonyat előtti friss őszi szellő érkezik, bele-belekap a vízbe is, felborzolja. Mintha a nyár írná belé az utolsó üzenetét. Szeretném elolvasni, de nem értem. Lehet, hogy nekem üzennek valahonnan? Úgy megyek el lassan botorkálva, hogy vissza se nézek. Holnap hajnalban visszaindul velünk a busz Magyarországra. Arra gondolok közben, hogy a nagyapa is ilyen botladozva érkezett aznap a kertből. Amikor tenyerében az utolsó almát hozta nekem.
Melegség jár át. Úgy érzem, haza kell mégis térnem. Nem akarok itt sziklának maradni a nagy, kék vizek fölött. Inkább vedlett öreg fává váljak egy bácskai tanya mellett, amelynek tavasszal rügyező lombjain megpihennek néha és beszélgetnek egymással a madarak. Oda talán a mama is hazajár…