Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a Magyar Nemzet, mintegy tíz esztendő óta, miért szálka némely szabad demokraták és még némelyebb szocialisták szemében? A saját gerendáikról természetesen sohasem vesznek tudomást saját szélsőséges médiumaik és sajtómunkásaik, nem beszélve lelkes és gyakorta brutális „közíróik” népes hadáról, politikailag kivétel nélkül korrektek, átkozódásaik jogos indulatból fakadnak, míg az a lap, amelynél én negyvenegyedik esztendőmet töltöm, hol „az adófizetők pénzéből él”, hol „antiszemita”, hol „jobb napokat látott”, hol a „jobboldali kormányzat szócsöve”. Ugyanakkor olvashatatlan, elhanyagolható, bár becstelen. A kormányzat elhalmozza hirdetésekkel, aminek persze megint szegény adófizetők isszák meg a levét. Azóta van ez így, amióta a szabad demokraták (majd a baloldal) hűséges szolgálata helyett a Magyar Nemzet (egy töredéke) megpróbálta az újságot a polgári nemzeti, konzervatív-liberális értékek felé orientálni, s kiemelni a „mértékadó” szabad magyar média több szájon át ugyanazt a szólamot harsogó karából.
Fogalmam sincs, hogy a Magyar Nemzet mely pillanatban játszotta el igazából a múltját. Talán már 1990-ben, amikor Bodor Pál (és stb., stb., stb.) vezényletével és közreműködésével a szerkesztőség egy része „liberális újságról álmodva” vívta a maga sajátos szabadságharcát, a konkurencia nagy-nagy örömére? Baloldali politikusok és publicisták hada siratta lapunk „függetlenségét” és „szakmai értékeit”. A népszerű Diurnus 1991-ben már a Népszabadságnál próbálkozott népszerű rovatával, amely ott elhervadott, a szerző maga pedig – lombhullatás után – nyíltan, sőt tántoríthatatlanul csatlakozott az MSZP-hez, független szabadságharcosból hű pártkatona lett. Az ő távozásával kezdődött tán a Magyar Nemzet „hanyatlása”? Vagy később? Amikor a vélemény rovat egyik vezető szerzője, Szabó Miklós az SZDSZ történésze volt? Ő akkor – a Horthy-korszak visszatértéről cikkezve – még reményét fejezte ki, hogy e lap nem menthetetlen, de például R. Székely Júlia már nem hitt neki. A lap „kirekesztésének” okait érteni vélem, csak a „mélyrepülés” kezdetének időpontját szeretném tisztázni, azt az időpontot, amely az elmúlt tíz esztendőre visszatekintve mindig jelen volt az időben, de bekövetkezte mindig későbbre csúszott mindmostanáig.
Akkor történt talán a baj, amikor Blahó Miklós, aki ma a Népszabadságban publikál, a Nemzettől a Nemzeti Bankhoz távozott? Vagy tán Avar János hosszú ideig tartó permanens jelenléte jelentette a jobbratolódást? Ha nem így van, akkor miért vádolta ezt az újságot a konkurencia és a baloldali politika jobboldali „élősködéssel” azokban az időkben is, amelyekre ma a liberális szem nosztalgikus együttérzéssel tekint? Talán a Magyar Nemzettel is az történik, ami Antall Józseffel? Akinek egykor annyit gyalázott személyisége ma úri példa – és a mostani garázdákhoz képest –, demokratikus etalon. Nézzenek magukba mindazok, médiaszakértők, közírók, politikusok, sajtómunkások – köztük e lap számos egykori munkatársa –, akik ezt-azt és amazt mondtak a Magyar Nemzetről, s miközben siratták, lankadatlanul „ásták a sírját”, amely sír valójában csak az ő képzeletükben és vágyaikban létezett.
Most meg mi a baj? Most, amikor a hetvenezer (eladott) példányszámú lap nem az „adófizetők pénzéből él”? Ha a mostani hangvétellel baj van (mivel úgymond: „alantas”), akkor mi baj volt a régebbivel? Hogy ezekre a kérdésekre ismeri-e valaki a választ, én nem tudom.