Esélyek ramadán után

Véget ért a ramadán, a muzulmán böjti hónap. Az önmegtartóztatástól testben elgyengült, de a meditációtól felfrissült hívek ünnepelve vehetik magukhoz az eddig megtagadott falatokat, s új, talán kicsit bölcsebb emberként léphetnek a jövőbe. Vajon a megújulással együtt – a külső erők segítségével – eljön-e Afganisztán mohamedánjai számára a béke, vagy a háborús évek menetébe belefásult népek – szintén külföldiek asszisztálásával – megszokásból folytatják gyilkos mindennapjaikat?

A kérdés alighanem akkor is jogos, ha ezekben a napokban Afganisztán minden bajáért szokás a mélybe taszított Korán-iskolásokat vagy még inkább az idegen harcosokkal zsúfolt al-Kaida terrorszervezetet vádolni. A közép-ázsai ország problémáit azonban botorság lenne ennyire leegyszerűsíteni, ez egyet jelentene azzal, hogy történelmének csak az utóbbi öt évét veszszük figyelembe. Igaz, azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a jelenleg kialakult helyzet – bármennyire is fájdalmas ez a helyiek szempontjából – kizárólag a szeptember 11-i események melléktermékének tekinthető. Ha nem lett volna terrortámadás, nyilván nem szánja rá magát a nemzetközi közösség, hogy beavatkozzék az afganisztáni belharcba: más megközelítésből egy, a társadalmát fundamentalista alapokon gúzsba kötő, ősi műemlékeket ledöntő rezsim tevékenykedése önmagában nem lett volna elegendő az intervencióhoz.
Az Egyesült Államok és a nyugati világ azért ment a háború dúlta Afganisztánba, mert ott sejti az ellene példátlan terrortámadást végrehajtó szervezet főnökét, a gyomorbeteg arcú Oszama bin Ladent. Noha az ország stratégiai elhelyezkedése (az ígéretes kaszpi olaj) miatt sem mindegy, hogy kik gyakorolnak felette ellenőrzést, kétségtelen, hogy a jelenlegi helyzetben a fundamentalista terroristavezér kézre kerítése lenne a legfontosabb Washington számára, ahogy az amerikai elnök mondta – élve vagy holtan. Hogy ezen túl a Nyugat valóban elkötelezett-e a béketeremtés mellett azon a helyen, amely a fenti megközelítésben számára csak azért érdekes, mert vezető hatalmának legfőbb közellensége ott bujkál, még kérdéses. Ha igen, úgy nem akármilyen feladattal szembesülhetnek, s két korábbi világbirodalom kudarcának példája is óvatosságra inti őket.
Az Európai Unió – önálló védelmi intézményei kialakításának újabb lökést adva, de ez már egy másik történet – éppen most zajló csúcsértekezletén máris ígéretet tett, hogy minden tagállama hajlandó hozzájárulni az afganisztáni békefenntartó erőhöz. Hasonlóképpen szó van arról, hogy a világpolitikában, szövetségi rendszerekben, Amerika- és Izrael-barátságban magukat kevésbé exponáló – a békefenntartásban ellenben sokat tapasztalt – országok is részt vegyenek ebben a veszélyesnek és rendkívül bonyolultnak ígérkező akcióban. Végül, de nem utolsósorban a muzulmán országok jelenléte – ha úgy tetszik – képletesen legitimitást adna a békefenntartó műveletnek, míg a valódi jogszerűségről az ENSZ-nek kellene gondoskodnia.