Geopolitikai célok uszályában

A Szovjetunió szétesése, a birodalom elvesztése okozta traumát csak növelte, hogy egy csapásra 26 millió orosz került az anyaország határain kívülre. A népek börtönének nevezett cári és az internacionalizáló, beolvasztó szovjet rendszer formálta társadalmi tudat érthetően nem nagyon tudott mit kezdeni ezzel a helyzettel. E tanácstalanság gyakorlatilag máig tart, ezért a moszkvai szakértők nagy érdeklődéssel figyelik a magyar státustörvényt, és ha a múlt terhes pszichológiai öröksége ezt nem akadályozná, e kérdésben akár egymást is erősíthetné a két ország a nemzetközi porondon.

Meglehetősen későn, nyolc évvel a kérdés felmerülése után, 1999 májusában írta alá az elnök az „Oroszország állami politikájáról a határon túli honfitársak irányában” megalkotott törvényt. Ezt megelőzően csupán egy túl sokat nem jelentő 1994-es elnöki rendelet és egy migrációs törvény foglalkozott a problematikával, amely az évek folyamán szép lassan magától felpuhult. Jellemző, hogy aki tudta, az évtized végére rég elhagyta egykori lakóhelyét, sőt szép számmal voltak olyanok is, akik az anyaországban irányukban tapasztalt közönyt tapasztalva inkább visszatértek eredeti lakóhelyükre, ahol legalább lakásuk volt. A 90-es évek közepéig a hangzatos szavak ellenére a hivatalos moszkvai politika lényegében defenzív jellegű volt e kérdéskörben, és legfeljebb a kisebbségi jogok baltikumi kirívó megsértésére reagált úgy-ahogy érdemben. Lettországban és Észtországban például az orosz ajkú lakosságot automatikusan megfosztották állampolgárságától, kizárták őket bizonyos foglalkozások gyakorlásából, hátrányos megkülönböztetést szenvedtek a privatizációban, a nyugdíjak megállapításakor, és drasztikusan visszaesett az orosz nyelvű oktatás szintje is. Mindezt a „büntetést” kimondatlanul is a Szovjetunió e köztársaságokkal szembeni elnyomó politikája miatt kapták, egy ideig lényegében az orosz anyaország asszisztálása mellett. A helyzet nemrégiben változott kissé, mivel az Európai Unió a tagság feltételéül szabja a kisebbségi kérdés rendezését is. A másik véglet a posztszovjet térségben Fehéroroszország és Kirgízia, ahol az orosz megőrizte második állami nyelvként élvezett státusát. E két pólus között van Kazahsztán, Moldova vagy Ukrajna, míg például Tádzsikisztánban a szegénység és a folyamatos háborús helyzet miatt szenvedtek különösen az oroszok.
A határon túliakra vonatkozó törvény először is kimondja, hogy „az orosz állampolgárság az orosz államiság elvével egyetemben folytonos”. Aláhúzza azt is, hogy az orosz állami politika alapvető célja „a nemzetközi jog általánosan elfogadott elveivel és normáival összhangban” a honfitársak támogatása és segítése. Külön említést érdemel ezek között a nemzeti-kulturális autonómiák alapítására vonatkozó jog támogatása. A törvényből az is kitűnik, Oroszország elsősorban a kölcsönös gazdasági segítségével szeretné elérni a külföldi oroszok jogainak tiszteletben tartását. A kultúra és az oktatás területén az orosz kulturális központok, iskolák, anyanyelvű kiadványok támogatását irányozza elő. S megszabják az orosz felsőoktatásba, tudományos központokba felveendő határon túliak számát. Rendelkezik az információval történő ellátásról is. Mindezek anyagi terhe a szövetségi költségvetésre hárul, ezért a gyakorlati segítség lehetőségei meglehetősen korlátozottak.
Összességében elmondható, hogy az elvek megvalósítását az anyagi források szűkössége mellett nagyban hátráltatja az orosz kisebbségek önszerveződésének rendkívül alacsony szintje is. A bevezetőben említett okokra visszavezethetően nincs igazi nemzeti-nemzetiségi dialógus sem, így a kérdés fokozottan az orosz belpolitika foglyává válik. A probléma ugyanakkor állami szinten szorosan összefonódik a posztszovjet térség irányában folytatott külpolitikával, bár jellemző módon itt sem cél, hanem csak a befolyás fenntartásának, visszaszerzésének csupán egyik eszköze.