Grúz és cserkesz basák a budai Várban

A törökök mesterei voltak annak, hogyan kell a különféle nemzetiségeket egymás féken tartására felhasználni. Ugyanakkor bevett szokás volt náluk, hogy gyerekeket raboltak el, akiket aztán mozlim katonai iskolákban a maguk híveivé neveltek.
Miért, miért nem, a XVII. századi Budán ritka kivételtől eltekintve kaukázusi származású, grúz, cserkesz és abház basák uralkodtak. Mehmed basa grúz volt. Őt az abház eredetű Ipsir Musztafa követte, aki 1639–1640-ben uralkodott Budán. Később még magasabb tisztségekbe került, feleségül kapta a szultán lányát és hozzá a nagyvezíri posztot is, de 1654-ben kegyvesztett lett, és kivégezték. Ami a nagyhatalmú török méltóságok esetében nem ritkaság. Egyszer fenn, egyszer lenn.
Ugyancsak abház volt Sziávus basa (1648–1650), aki később szintén nagyvezír lett. Gürdzsi Kenán grúz volt, négyszer nevezték ki budai basává, ami nagy szó. Szejdi Ahmed cserkesz családból származott. Pályafutását az egyiptomi Ahmed basa rabszolgájaként kezdte! 1659 márciusától már budai basa, de két évvel később, 1661 nyarán kivégzik. Szári Huszejn, aki nem sokkal cserkesz elődje után kerül Budára (1663– 1664) abház nemzetiségű. De grúz volt Gürdzsi Mohamed basa is, aki 1665-ben a szultán húgát vette feleségül, de egy évvel később – budai basaként, állítólag természetes körülmények között – elhunyt.
A budai basák, akik – mint az elmondottakból is látható – általában rövid ideig uralkodtak, persze nem csak kaukázusiak voltak, született törökök, de perzsák, albánok, sőt török hitűvé lett olaszok és stájerek is akadtak köztük…
Magyar volt viszont a török történelem egyik legnagyobb hadvezére, a kegyetlenségéről hírhedt Dzsáfer basa. Békés megyében, egy – közelebbről meg nem nevezett – Gyula környéki faluban született parasztfiúként. A törökök a XVI. század közepén, 1550 körül hurcolták magukkal fivérével együtt. A szultáni szerájban nevelkedett, majd a gyulai (!) és a székesfehérvári szandzsák élére került, de itt keveset időzött. 1583-ban damaszkuszi beglerbég, 1585-től pedig az iráni Tebriz teljhatalmú ura. Rá egy évre a perzsák bekerítik a várost, de Dzsáfer hadai diadalmaskodnak a túlerő ellen. 1590-ben újabb perzsa ostromot hárít el. Tettéhez a szultán is gratulál.
Dzsáfer, mint Tebriz helytartója nemcsak a környék perzsa és grúz lakosságát, de a maga katonáit is „rövid pórázon” tartja. A helyőrségi lázadást olyan kegyetlenül veri le, hogy még a török krónikás, Pecsevi is méltatlankodva írja: „Igaz, hogy a lázadókon bosszút kellett állni a szultán tekintélyének megőrzése végett, de Dzsáfernek oly sok háborúban szerzett érdemeit ez a bűne egész elhomályosítja…”
Dzsáfer 1594-ben a sirváni szandzsákot vezeti rövid ideig, de innen az európai hadszíntérre vezénylik, ahol – a szintén magyar származású Dzserrah basával (a későbbi nagyvezírrel) az oldalán – az erdélyi Keresztes falu határában tönkreverik az osztrák császári hadakat és Báthory István seregeit is. A krónikaírók szerint Dzsáfer ebben a véres ütközetben is kitűnt személyes bátorságával.
Ezután, saját kérésére – nyilván jutalmul – újra kinevezik tebrizi basává. Mint a krónikás feljegyzi: „Egész Perzsia rettegve fogadta Dzsáfer visszatérésének hírét…” Közben sikerült diadalmaskodnia I. Simon grúz király felett is, akitől pedig egész Európa a mozlim hatalom megfékezését várta. A foglyul ejtett királlyal (kivételesen) lovagiasan bánt.
Tebriz uraként viszont már csak rövid ideig sanyargathatta alattvalóit a magyarból lett török tirannus, mert 1600-ban meghalt.