A Népstadion autóbusz-megállójánál lévő nagy parkoló többnyire tele van román rendszámú autóbuszokkal. Az épülő Budapest Sportcsarnok melleti terület a hazavezető kapu a Magyarországra látogató romániai kisemberek számára – akinek nem telik autóra vagy méregdrága vonatjegyre, az innen próbálkozik olcsón és gyorsan hazajutni. A nyugat-európai autósztrádákon már sok százezer kilométert lefutott buszok élik itt második virágkorukat, az autótemetőkből feltámasztott járművek élelmes erdélyi kisvállalkozók cégjelzését viselik magukon. Az esti órákban öt-hat jármű is indul Magyarországon dolgozó munkásokkal, hazalátogató diákokkal vagy idegenbe szakadt gyerekeiket meglátogató s most hazatérő szülőkkel.
A parkoló megérne egy szociológiai tanulmányt: az „itt a piros, hol a piros” művelőitől a balkáni aranyifjakon át a kényszerből feketemunkássá vedlett egykori pedagógusig minden társadalmi csoport képviselve van.
Az egész olyan, mint egy óriási hangyaboly. Hatalmas rafiaszatyrokba szétaprózva érkezik a kínai piacok gigantikus árutömege: kétes márkájú háztartási eszközök, első mosás után kinyúló, ám divatos pulóverek, rágóhegyek és gyanús eredetű kávék kilóit nyeli el az autóbuszok gyomra, hogy aztán valahol a Székelyföldön angyalfia váljék belőlük. Ám sokan vannak azok is, akik komolyabb csomag nélkül érkeznek. Ők az úgynevezett „harmincnapozók” – aki nem akarta, nem tudta teljesíteni a munkavállalási és tartózkodási engedély beszerzésének meglehetősen bonyolult és drága procedúráját, az feketén dolgozva arra kényszerül, hogy turistaútlevelével havonta egyszer kimenjen az országból. Általában az első határon túli településig utaznak, aztán egy visszafele tartó autóbuszra felülve, már új pecséttel az úti okmányokban, újabb harminc napig maradhatnak, hogy így keressék meg az otthoni család betevőjét.
A státustörvény életbelépésével valamelyest könnyebb lesz a helyzetük, hiszen a magyar igazolvánnyal rendelkezők három hónapig dolgozhatnak jogszerűen, külön engedély nélkül Magyarországon.
– A lányom azt kérte, hogy Harry Potter-es iskolatáskát vigyen neki a Jézuska. Én azt sem tudom, az mi, a kínai piacon meg nem beszélnek magyarul – kesereg az egyik munkás, majd az új román rendelkezésről kezdenek beszélgetni. – Ezt is azért találták ki, hogy a magunkfajta üljön otthon, mert kinek van hatvanezer forint a zsebében?
A román kormány sürgősségi rendeletének értelmében ugyanis december elsejétől a Romániából kiutazó román állampolgárok kötelesek napi ötveneurónyi valutát birtokolni (aki EU-országba készül, az ennek dupláját). Minimálisan ötnapnyi valuta kell hogy lapuljon a pénztárcájukban, s emellett egészségügyi biztosítást és menettérti jegyet is kell váltaniuk. A szigorítás váratlanul érte a kispénzű „turistákat”, azóta például a román–magyar határ személyforgalma a felére csökkent.
Téblábolok a parkolóban, amikor egy kipirult arcú férfi hatalmas dobozt tesz le az egyik autóbusz mellé.
– Színes tévé van benne, hogy a család colorban lássa a Vad Angyalt – mondja büszkén, és heves alkudozásba kezd a sofőrrel. Jól működő rendszer van ugyanis a gondmentes határátkelésre: a magyar vámosok nem foglalkoznak a csomagokkal, mert kifelé viszik, a románok pedig megkenhetőek. A kisebb tárgyakat, például egy mikrohullámú sütőt, meg lehet reszkírozni a lábak alatt kiszállítva, de nagyobb tárgyat nem érdemes, mert biztos a lebukás. Ez már a sofőr dolga, aki egy helyre gyűjti ezeket, és amikor jön a vámos, bélelt kézfogással tudtára adja, melyik ajtót nem kellene kinyitnia. A bélelés mértéke változó: egy tévé négy-ötezer forintba kerül, a behemót mosógépek – mert azt is át lehet vinni – valamivel többe kerülnek. Álltítólag már olyan is akadt, aki a lakás összes elektromos berendezését így vitte át a mélyhűtőtől a villanytűzhelyig. Az új román rendelkezésre is megvan már a gyógyír, az itt dolgozó munkások kitalálták a „sétáló márkákat” , vagyis a borítékba rakott pár száz márkát egymásnak kölcsönözve többen átvitték és visszahozták már a határon.
Megváltom az ötezer forintos jegyet, és tanácsot kérek a sofőrtől, hogy mit kell tennem, ha kifutottam a harminc napból. Kétezer forintot az útlevélbe, mondja, és nem lesz baj belőle.
A busz hörögve indul, egyetlen szabad hely sincs, mindenütt millió csomag. A kifelé irányuló forgalmon még nem látszik a megszorító intézkedés hatása, igaz, akik most indulnak haza, azok zöme novemberben jött Magyarországra. Az első megálló több mint száz kilométer után van, a Hídi csárdánál. Az emberek zöme a mosdót rohanja le, vásárolni nagyon kevesen akarnak. Egy-egy kóla, fél deci valami olcsó ital, s mikor megnézem az étlapot, arra kér a sofőr, hogy ne rendeljek semmit, mert sietni kell. Sok utasnak ma jár le a harminc napja, éjfél előtt át kellene érnünk. Nem sikerül, mert az eleredő hóban lassú a haladás, és két-három busz van előttünk a határsávban. Bár alig pár napja léptem be az országba, beteszek kétezer forintot az útlevélbe. Csomagvizsgálat nincs a magyar részen, az útlevelet pedig pénzestől kapom vissza – úgy látszik, működik a betyárbecsület a határőrségnél is.
A román oldalon nem nagyon törődnek velünk, meddő várakozással telnek a negyedórák. Aztán végre megtörténik a csomagellenőrzés, s mindenki boldog: a vámos a „bélelésnek” örül, az utasok pedig a sikeres csempészésnek. Lám, ennyire kevés kell a boldogsághoz.
Nagyváradon leszállok a Mol-kútnál, s nem vagyok egyedül, negyedmagammal várjuk a Székelyudvarhelyről érkező autóbuszt. A negyvenezres városból két-három jármű is indul naponta, de korábban így sem volt egyszerű jegyet kapni. Meglehet, januártól jóval kevesebb jár majd, mert most is félig telten indulnak neki a több mint hatszáz kilométeres útnak. Közel hét óra, amíg Székelyudvarhelyről Nagyváradra ér a jármű, a benzinkút üzletében megfáradt arcú emberek kortyolgatják a feketét. Természetesen a kétszázötven euróról folyik a beszélgetés. Állítólag már egy újfajta szolgáltatás is kialakult: üzleti érzékkel megáldott „rokonok” ötszáz márkát adnak kölcsön a nélkülözőnek, hogy aztán a határ másik oldalán egy másik „rokon” ötszázötvenet kérjen vissza. Meglógni nem lehet, mobiltelefonon adják le a busz rendszámát és az utas nevét, és jaj annak, aki elfelejti visszaadni a kölcsönt.
Nekifutunk a határnak, nincs sor. A kétszázötven euró napi árfolyamon hatvankétezer forint körül van, csak azért is hatvanezret mutatok a vámosnak. Legyint egyet, aztán az egészségügyi biztosítás felől kérdez. Hiába mutatom a magyar tb-kártyát, az nem jó, mert „itt Románia van, Magyarország csak úgy száz méterrel arrébb”. Szerencsére nem én vagyok az egyetlen, így rástartolunk az első nonstop nyitva tartó bódéra, ahol ezer forint körüli összegért megvásárolok egy háromnapos biztosítást. A menettérti jegyet már nem kérik (a sofőr szerint egyes vámosok elfogadják a tb-kártyát is, csak nekem nem volt szerencsém), aztán átgördülünk a határon.
A magyar részen sokallja az útlevelemben levő pecsétet a határőr, s gyanút fog. Alig van éjjel három, s amikor felfedezi az aznapi kilépőpecsétet, bizonyossá válik számára a gyanú. Hova megy? – dörren rám, s ösztönszerűen válaszolom, hogy Kínába. Öreg hiba, a határokon nem értik a viccet, le akarnak pakolni a buszról. Megmutatom neki az érvényes kínai vízumot, aztán felfedezi a kambodzsait és vietnamit is, s lányos zavarában elenged – talán azóta gondolkodik azon, mi a fenét kereshet egy feketemunkás Pekingben. Magyar részen nem érdeklődnek a pénz után, igaz, a napokban ezer forintra csökkentették a szükséges napi limitet, ez pedig könnyedén teljesíthető – különösen a román oldalon kért hatvanezerhez viszonyítva.
Már jócskán virrad, amikor Budapest határába érkezünk. A Kossuth rádióban épp arról beszélnek, hogy a román Nemzeti Liberális Párt is túlkapásnak minősítette a határátlépést szigorító rendeletet, mert korlátozza az állampolgárok szabad közlekedését.
Megérkezünk a Népstadionhoz, csupa fáradt és morcos ember kászálódik le az autóbuszról.
– Még három hét, és életbe lép a státustörvény – mondja búcsúzóul egyik fiatal a másiknak –, de attól még szívatnak minket a román határon…
Izrael
Izrael kétségbe vonja az ENSZ adatait
