Médiaügynökség

Tizenkét évvel az országegyesítés után Németországban még mindig téma a sajtóban, hogy ki volt spicli az NDK újságírói közül. Pedig az elmúlt években a német médiavállalkozások sokat tettek azért, hogy hitelességük megőrzése érdekében rövid úton megszabaduljanak a volt Stasi-ügynököktől.

Ebben az évben a könnyűzene nyolc neves hazai előadójának részvételével készült megalkotni a televíziós lottó új szignálját az ARD, a német közszolgálati televízió. A milliós nyereményekkel kecsegtető vállalkozás rajtja azonban nem élvezte Fortuna támogatását. Két héttel az adás előtt a nagy reklámhadjárattal beharangozott műsor vezetőinek egyike, Ingo Dubinski kiállt a sorból, de nem önszántából.
Az NDK hírhedt állambiztonsági szervezetének, a Stasinak a fennmaradt adattárával foglalkozó Gauck-hivatal leleplező iratot juttatott el a harminchét éves férfi munkaadójához, amelyben ez állt: „Szabad akaratomból kötelezem magamat, hogy mint nem hivatalos ügynök, együttműködöm az állambiztonsági minisztériummal. Minden erőmmel azon leszek, hogy lelkiismeretesen lássam el a rám bízott feladatokat.” Az „IM Diplomat” álnéven regisztrált besúgó – akkor a keletnémet néphadsereg tagja – több társáról készített bizalmas jelentést. A Dubinskit foglalkoztató lipcsei Mitteldeutscher Rundfunk (MDR) azonnal levonta a következtetést, és leparancsolta a képernyőről a hajdani Stasi-spiclit.
A lipcsei tévéállomás aztán újabb kellemetlen afférra volt kénytelen reagálni. A város polgárbizottsága „tapintatlansággal” vádolta a társaság intendánsát azt követően, hogy a berlini fal felépítésének negyvenedik évfordulója alkalmából készített dokumentációt olyan szerző kezébe adta, aki szintén együttműködött a Stasival.
„Szerencsétlen döntés volt! Jogosan lehet érzéketlenségről beszélni. A szerkesztőségeket utasítottam, hogy a jövőben az NDK múltját feltáró tudósítások elkészítésénél nem foglalkoztathatnak olyan munkatársakat, akik kapcsolatot tartottak fenn a Stasival” – hangoztatta a kritizált Udo Reiter.
Az egyesítés után a volt NSZK-ból keletre költözött intendáns helyzete nem irigylésre méltó. A kínos ügyet követően saját kezűleg adta le a Stasi-papírokat vizsgáló Gauck-hivatalnál azon munkatársainak a listáját, akiket a titkosrendőrséggel folytatott együttműködéssel gyanúsítottak.
A lajstromon kétszáz név szerepelt, közöttük számtalan olyan személy, akik mindeddig – az egyesítés után tizenkét esztendővel – felelős pozíciókban képviselték a Német Rádióállomások Munkaközösségének (ARD) ötödik legnagyobb tagját, amely közel ötezer alkalmazottat és munkatársat foglalkoztat. „Azt gondoltam, ha kezdetben a bosszú angyalaként lépek fel, engesztelhetetlenül és kérlelhetetlenül, minden bizonnyal azt vetik a szememre, hogy mint a nyugati »megszálló hatalom« ítélet-végrehajtója tevékenykedem, anélkül hogy tisztában lennék az itteni viszonyokkal. Utólag persze mindig okosabb az ember” – igyekszik megmagyarázni Udo Reiter azt a mulasztását, amely most súlyos terhet jelent az MDR számára. Míg az új tartományok államigazgatását, a szakszervezeteket és a rendőrséget a kilencvenes években sikerült – ha nem is maradéktalanul, de elfogadhatóan – megtisztítani a volt informátoroktól, addig az MDR igazgatósága már 1997-ben lezárta a később felületesnek bizonyult vizsgálatokat, és semmit sem tett annak érdekében, hogy betekintést nyerjen a Gauck-hivatalhoz azután beérkezett jelentésekbe. „Újabb kérvények, jelzések nem érkeztek hozzánk, és ez megtévesztőnek bizonyult. Minden második esztendőben rá kellett volna kérdezni, vajon kaptunk-e további terhelő információkat” – hangoztatta Edda Ahrberg asszony, a Gauck-hivatal szászországi megbízottja. Joachim Gauck pedig – a Stasi-dokumentáció első kormánybiztosa, későbbi névadója – egy tévéműsorban ezt vágta az intendáns fejéhez: „Ön személyesen megbocsáthat ugyan valamelyik besúgónak, de kénytelen vagyok feltenni magamnak a kérdést, hogy én személyesen látni akarom-e önt mint intendánst a hivatal egyik vezető pozíciójában.”
Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a német egyesítést kísérő intézkedések során Bonn megkülönböztetett figyelmet szentelt az NDK centralizált rádió- és tévéállomásának, és a felszámolását állambiztosra bízta. Rudolf Mühlfenzl meglepő gyorsasággal oldotta meg feladatát. A struktúra átalakítása személyi következményekkel is járt, és a politikailag kompromittált munkatársak elbocsátását eredményezte. Ám ezután létre kellett hozni az új intézményt üzemeltető csapatot. Az alkalmazottak politikai átvilágítása az MDR szavahihetőségének megalapozását szolgálta. A hajdani Német Szocialista Egységpárt kiszolgálóinak és szellemi képviselőinek eltávolítása mintha lezárta volna az átalakítás folyamatát. Az új vezetés aztán sajnos elhanyagolta azt a feladatát, hogy folytatásként hasonló alapossággal tegye vizsgálat tárgyává az átvett munkatársak Stasi-múltját. A besúgok abban bíztak, hogy a múló idő véglegesen fátylat borít tetteikre. Reményeiket részben arra alapozták, hogy az írott sajtó hasonló problémákkal küzdött, és nem akarta feszegetni e kényes kérdést. „Furcsa helyzet uralkodott – emlékezik vissza Jürgen Haschke, a Gauck-hivatal türingiai megbízottja. – Ha riporterek kerestek fel, mindig elkértem a sajtóigazolványukat, és a születési dátum alapján utánanéztem az adataiknak a rendelkezésünkre álló iratokban. Az eredmény megdöbbentő: legtöbbször hajdani Stasi-spiclikkel ültem szemben!”
A Springer kiadásában megjelenő Die Welt munkatársa, Uwe Müller az idén végre elszánta magát arra, hogy alaposan utánanézzen néhány bizalmasan a rendelkezésére bocsátott információnak. Akták százait tanulmányozta át, aztán megindította a lavinát. „Életem legnehezebb elhatározása volt” – vallotta be Müller. A „Raoul”, „Heidi”, „Christine”, „Detlev”, „Frank” fedőnevek alatt az MDR számtalan, felelős beosztásban dolgozó alkalmazottja húzódott meg az intendáns titkárnőjétől kezdve a berlini stúdió vezetőjéig. A „Diplomat” (Ingo Dubinski) egyelőre az utolsó állomást jelentette a hosszú sorban.
A Stasi alattomos mérge szalagcím alatt megjelent cikkben a Die Zeit két hibára figyelmeztetett: nagy tévedés volt elhanyagolni az állambiztonsági szervek iratainak folytatólagos ellenőrzését, és abban bízni, hogy elnéző engedékenységgel meg lehet szabadulni a múlttól.
Az intendáns és a felelős grémiumok szorgalmazta átvilágítás – a rendszeresen foglalkoztatott külső munkatársak esetében is – továbbra is csak lassan halad előre, a törvény garantálta adatvédelem bürokratikus féknek bizonyul. „Az üzemi tanács vizsgálja át az iratokat, meghívja az érintetteket megbeszélésre, és azt követően javaslatot terjeszt elő a további eljárásról. Ennek három fokozata lehet: az MDR számára elfogadhatatlan; feltételesen elfogadható; elfogadható. Végérvényesen én döntök” – hangoztatta Udo Reiter, és utalt még egy tényezőre: „A munkajogi törvényeket nem ignorálhatom. A szerződések befolyásolják az eljárást. Meg kell tanulnunk, hogy különbséget tegyünk az erkölcsi megtévedés és a munkajogi szabályok között.”
Az MDR fővárosi stúdióját vezető Sabine Hingst esetében az üzemi tanács például az „elfogadhatatlan” besorolás mellett határozott, de kénytelen volt tudomásul venni, hogy munkajogi jellegű lépések nem vezetnének sikerre. A hölgyet leparancsolták a képernyőről, de a szerződése lejártáig (2002) továbbra is az MDR alkalmazottja marad. A Stasi-besúgók megkésett vizsgálata így sokszor elhúzódik, és csak hosszú távon vezet eredményre.