Mérték után

Mitől hiteles egy mérleg? Attól, hogy hitelesítik. Na már most akkor én szívesen elvinném a Kermihez vagy amiképpen ma hívjákhoz azt a mérleget, amely Iustitia szoborkezében billen valamerre épp. Tessék utánanézni, hitelesítve van-e? Mert hogy a piacon az egy kiló megáll kilencven dekánál, az tuti. Nem fontoskodunk. Nem pontoskodunk. Elég, ha pontos az idő. A súly amúgy is nyom a latban, nem kell a precíziós mértékkel külön tekintélyt kölcsönözni neki. Kilóra nem adunk, súlyra mérünk. És senki sem mondhatja – a pénztártól való távozás után nincs reklamáció! –, hogy könnyűnek találtatott.
Bizony, bizony, ki mér? Hol a hiteles mérce? Nyugdíjban a láb, a köböl, a lat, valamíg egyre magabiztosabb a méter és a liter. Az SI-mértékegységekről pedig nem is beszéltem. Régen mozsárban törték a másodperceket – másodperctöredék –, most atomórák törik ízzé-porrá őket, s így köszön a milliárdod-másodperceknek Mork, a kedves űrlény: Nano-nano…
Hitelkártya – mesterkártya. Mastercard. Ki-ki a maga mesterkártyáját folytassa, folytassa. Párnacsata – kártyacsata. Elképzelem, amint a Rákóczi téri öreg vagányok ultima ratio helyett hitelkártyával játszanak, bár persze tüstént két okvetetlenkedő kérdés is felmerül bennem e kártyaparti kapcsán. Jelesül: ad egy, hogy kinek van hitele ott; ad kettő pedig, hogy vajon üti-e a Mastercard a Visát?
Hitelesség, mérték. Akasztáskor a zsinór épp a megfelelő mérték, nem érdemes tovább ragozni, amúgy pedig sajnálom a mérőónt, mert mindig csak lóg lefelé, de sohasem robban, pedig amúgy aprócska bombára hasonlít szegény.
Máig megvan; egyszer gyakorlati órán úgy hozta a sors, megszemélyesítve a gyakorlatitanár által, hogy készítsek egy vízmércét. Ép elmével egy tizenkét esztendős fiúnak sohase jutna eszébe ilyesmi, de hát az iskola köztudomásúlag arra van, hogy elvegye az ember józan eszét. Építész azóta sem lettem, és egyenessel is legföljebb csak a nadrág éle tisztelt meg azóta, semmire sem volt jó nekem a vízmérték egyenese, ha csak arra nem, hogy elviekben, ha akarom, azóta tudhatom, hogy a tenger valahol messze-messze miként lapos.
A vadgesztenyét zacskóban adják, a pattogatott kukoricát alumíniumkannácskában mérik ki. Telente a lehelet két tenyérbe fér. A mérték utáni szabó hasnál bő, nyaknál fojt. Eddig egyértelmű. Nem világos viszont, hogy mi az ember mértéke. Mitől hiteles egy ember? Mi hitelesít egy embert? Prótagorász szerint mindennek mértéke az ember. Én megmaradnék az emberszabású majmoknál, a dagadt ruhát és a mindenséget másra hagynám, viszont ha pénz számolva, asszony verve, akkor az ember mégis éppenséggel valamiképpen mérve volna jó.
Egyesek szerint a vészhelyzet az, ami megmér. E. R.? Vannak, akik szerint akkor mutatkozik meg az ember igazi arca. Mondhatnók, nyomás alatt hízik a sárga tengeralattjáró. Igaz mesék köszönnek vissza ránk nagy embermentőkről, hősökről, mártírokról, odanyújtott utolsó serclikről, feladott utolsó télikabátokról és kenetekről. A tragédia hitelesítene? Az hitelesítené, mérné meg az embert? A jólét így szemlélve csak állét, amely arra vár, miként a douglasfenyő toboza, hogy felpattintsa a tűz. De mi történik tűz híján? Jan Palach és Bauer Sándor élete kétségkívül megméretett. Lánglovagok voltak ők és hitelesek. De a béke ólomkatonáival mi lesz?
Egyesek szerint a következetesség a fő kritérium. Legyen az ember következetes, ragaszkodjék az egyszer kimondott szóhoz, menjen végig az úton. Egy olvasókönyv 1964-ből. Mi akarsz lenni, Jánoska, ha nagy leszel? A válasz: író. Ettől volnék hiteles ember én most? Hogy hű maradtam adott szavamhoz? S akik mozdonyvezetők akartak lenni, de vegyészmérnök lett belőlük, azok ma mind hiteltelenek? László Ervin mértéken felüli és hiteltelen ember volna, amiért felhagyott a zongoraművészettel, és filozófusnak állt? Éjszakánként féltékeny zongorabillentyűk kísértenék? Miként szabad egyáltalán felnőnünk, ha egyszer a csecsemőmirigy már kijelentette, hogy „oá?” Mondják: csak az ökör konzekvens. Akkor költözzünk a Hortobágyra, s legyen mától fogva tilos a ló?
Akadnak ugyanakkor meggyőződésükben következetes, bár etikailag hiteltelen emberek. A konzekvencia még nem konzisztencia. Összetartóvá, összefogottá, konzisztenssé egy személyiség épp azáltal lesz, hogy hitelesíteni tudja saját inkonzisztenciáit, pálfordulásait, következetlenségeit. Persze, félreértés ne essék, ez még nem jelenti azt, hogy a Hortobágy helyett irány Damaszkusz, de jelentheti, hogy a hitelesség: misztérium. Ha nem volna misztérium a hitelesség, akkor nem épülhetne a szikla három kukorékolásra, a tagadás epizódja nem szolgálhatna a végső vállalás, a végső megvallás adventje gyanánt.
Szervátültetés van, de tettátültetés nincs. Tett másik testbe nem transzponálható. Lelket cserél, ki tettet összemér. Lépéseink, döntéseink, tetteink mértéke: a saját történet. Hitel nincs. Hitelesség nincs kölcsönbe. Ha a történet amúgy hiteles, akkor az önmegtagadások, műégetések, válóperek és költözések, stílus- és hangnemváltások egyszer csak összeállnak – nem vissza –; jé, hát ezért? Ha viszont a történet hiteltelen, akkor fújhatjuk. Állítson ott bármit is az állítmány, sohasem lesz belőle követhető alany. Vigyázz hát, hogy kivel fogsz kezet! Hisz a merev hulla és az aranyérmes bajnok keze érzetre közel egyforma erősen szorít.