Régi magyar alkimisták és csodás receptjeik

Minden kőbűl, ércnek neméből, melyet a természet maga sem csinál soha arannyá, nem lehet aranyat szülni – írja Holmi című, 1779-ben közzétett munkájában szkeptikusan Bessenyei György, a bécsi testőrből lett jeles költő és író. Hosszú út vezetett odáig, hogy ezt kijelenthesse valaki. A középkort – és részben az újabb kort is – át- meg átszövi az alkimisták, az aranycsinálók titkos mesterkedésének, csodásnál csodásabb tinktúráinak, receptjeinek és olvasztótégelyeinek históriája. Az alkimisták megannyi mesterkedése persze nem veszett kárba: a modern kémia az ő munkájukból szökkent szárba.
Egy XVII. századból fennmaradt olasz nyelvű kézirat szerzője egyenesen azt állítja, hogy a benne foglalt és olaszra fordított tudnivalókat a mi Mátyás királyunk vetette papírra. Több mint valószínűtlen, hogy reneszánsz királyunk volna a mű szerzője, ahhoz viszont kétség nem férhet, hogy – mint minden korabeli királyi udvarban – a budai Várban is tevékenykedtek egykor tekintélyes „aranycsinálók”.
A hallatlanul körmönfontan megfogalmazott „Mátyás-féle” recept tudósít kénesőről, többféle tégelyről, vízről és mindenféle bőrről, „cementált aranyreszelékről”, konyhasóról, amalgámról, első-, másod- és harmadfokú tűzről, és ezernyi ezer tennivalóról. Ember legyen a talpán, aki a felét is megérti, főként pedig aki végigcsinálja az egész kacifántos ceremóniasorozatot.
Alkimista híre volt nálunk Zsigmond királyunk második feleségének, a (finoman szólva) kikapós természetű Czillei Borbálának is, akit szerelmi kalandjaiért Messalina Ungariaenek és az aranycsinálás iránti olthatalan szomja miatt „alkimista királyénak” tituláltak. Egy bizonyos Johann von Laaz nevű korabeli cseh alkimista azt állítja Via universalis című munkájában, hogy felkereste a királynét, aki szeme láttára hajtott végre aranycsináló szertartást: „Vas-oxidot és réz-oxidot vett és egyéb porokkal keverte össze, ezzel egyenlő arányban aranyat és ezüstöt cementált. A fém a megolvasztás után olyan volt, mint a legtisztább arany. Sok kereskedőt vezetett így félre…” – írja a szkeptikus cseh.
Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek is volt alkimista könyve, amelyet a fejedelem halála után gróf Csáky István, a fejedelem egykori kamarása vett magához. Ez a leírás, amely gyakran hivatkozik Paracelsusra, minden alkimisták atyjára, ha lehet, még sokkal homályosabb és körmönfontabb, mint a Mátyás királynak tulajdonított. „A világosság, mely a felhőkben fényesen világít, most nem látszik, ha azonban a szél fúj, akkor világos lesz… Éjfélkor arany jön félelmetes Isten dícséretére, és amit Hiób Isten aranyának nevez, azt Paracelsus oroszlánnak nevezi és amenynyiben mondja egy oroszlán jön északról, amely egy sast tart fogva…” Ez a jelképekbe burkolt és olykor grammatikailag is követhetetlen szöveg oldalakon át tart, értekezik Madathan szelleméről, Saturnus Urinájáról, Lunatikus és Solaricus növényekről, az alsó kútban található étherről, az arabok fehér sóvirágáról és sok egyéb furcsaságról.
1810-ben jelent meg „A mostani adeptus, vagyis a szabad kőmívesek valóságos titka” című könyv, amelyet Bárótzi Sándor fordított anyanyelvünkre, aki Bessenyei Györgyhöz hasonlóan bécsi testőrből lett íróvá. A neves fordító érdekes előszót mellékel a könyvhöz, amelyben „egyetemes jelképként” jelenik meg az alkímia. Ő már nem biztat aranycsinálásra, csak jelzi, hogy a természet adta fémek egyike tökéletesebb, a másik kevésbé, s az embernek is úgy kell „hevítenie” a maga lelkét, mint az alkimistának a fémeit, hogy minél nemesebbé legyen.