A mai sikertörténetek előtt, már a XVIII. században számtalan magyar ember alkotott maradandót a játékgépek területén. Hiába hozott létre különleges közlekedő eszközt Bolyai Farkas, a geometria reformerének, Bolyai Jánosnak az édesapja, vagy Kempelen Farkas írógépet a vakok számára, a XVIII. század magyar találmányai közt csak a sakkautomata vált általánosan, a világ minden táján híressé. Ez az 1760-as találmány az egész világot bejárta, és a kor legnagyobb lángelméit, köztük állítólag Napóleont is játszi könnyedséggel győzte le. Az emberi sértettség, hiúság és irigység mellett mély és gyanakvó tisztelet övezte Kempelen Farkas mindegyik gépét és a magyar játékfejlesztők, tudósok munkáját.
A polihisztor tudós közben a fonetika tudományának egyik megalapítójaként vízemelős beszédutánzó gépet, valamint a budai Vár rekonstrukciói közt különleges építészeti szerkezeteket is kiagyalt, bányászati és egyéb munkagépeket szerkesztett, de a szórakoztatás területén is alkotott automatákat. A játékgépet készítő tudós számára a stratégiai játékok területén az emberi kreativitással versenyre kelő játékprogramnál könynyebbnek tűnt a véletlent mechanikusan utánzó szerkezet megalkotása.
Már az ókori görögök is készítettek sorsolóberendezést a peres ügyeknél a bírók kisorsolására. A „gépesített” törvénykezés után a gépesített szórakoztatás igénye is jelentkezett. Pascal a XVII. század közepén egyszerre tervezett édesapja adózási számításait segítő számológépet és rulettrendszert. Thomas Alva Edison 1879-es szénszálas izzólámpái szinte napok alatt beépültek a szerencsegépekbe.
Az ókori és középkori „sorsológépek” a tétet megfizető játékosok „bizonylatainak” másodpéldányai közül választották ki a nyerteseket, és ilyen egyszerű módon kapcsolták össze a játékosok tömegeit. Az ezekhez a berendezésekhez kapcsolódó játéktípusokat passzív sorsjátékoknak nevezték, hisz a játékosok aktivitására a játékon belül semmiféle lehetőség nem volt. A középkor vége felé váltak dominánssá azok a sorsvetők, amelyekbe a játékosok aktív módon bekapcsolódhattak.
Magyarországon tíz éve, 1991-ben kezdtek el pénznyerő automaták öszszeszerelésével foglalkozni. Az első, saját szellemi termék alapján, itthon gyártott videoprogramos pénznyerő automata 1992-ben készült el. Jelenleg mintegy tucatnyi magyar vállalkozás foglalkozik programfejlesztéssel és sorozatgyártással – tudtuk meg Koralevics Károlytól, a Magyar Szerencsejáték Szövetség elnökségi tagjától. Miközben a világ gazdagabbik felén az elmúlt évtizedekben a drágább forgótárcsás gépek uralták a szerencsejáték-piacot, addig a szegényebb államokban az olcsóbb videoprogramokat fejlesztették. A kényszer szülte erény a magyaroknak kedvezett, ugyanis mára a videoprogramok váltak piacvezetővé szerte a világon. Az elmúlt évtizedben a hazai fejlesztők rendkívül ötletes programokat dobtak piacra, alkalmazkodva a kelet-európai és közép-európai játékosok elvárásaihoz, akik elsősorban nyerni, s mellette játszani szeretnek. (Észak-Amerika és Nyugat-Európa játékosai elsősorban a játék öröméért, s mintegy ráadásként a nyerés esélyéért játszanak.) Eddig sem a szellemi, hanem az anyagi tőke hiánya akadályozta a magyar programok világpiaci elterjedését. Szlovákia, Románia, Ukrajna mellett már Nyugaton is felfedezték a magyar programokat, így Olaszországban, Svédországban, sőt Dél-Amerikában is használnak magyar játékautomatákat. A honi gyártók évek óta jelen vannak olcsó és ötletes termékeikkel a világ egyik legnagyobb játék- és nyerőautomata-vásárán, a londoni ATEI-show-n, s 2002 októberében a Las Vegas-i seregszemlén immár második alkalommal mutatkoznak be.
A ma élő természeti népek is gyakran kérik isten ítéletét, döntését, amikor bizonytalanok. A társasjátékok, sorsjátékok elemeiként manapság használt eszközök eredetileg a görög és római mitológia szerint is az istenek kezéből kerültek a földi halandók játékai közé. A sorsjátékok legérdekesebb eleme maga a sorsolás, amelyet egy isten, majd ember által hitelesített eszközzel végeztek.
Az állami sorsolások legkorábbi szerkezetét Athénban csodálhatjuk meg. A híres görög demokrácia egyik vívmányaként tartják számon az állami sorsolás klasszikus, gépesített módját. A klérótérion nevű szerkezet az ókori Athén társadalmi életének alapjait érintette. A sorsológép választotta ki a legfőbb hivatalnokokat, a tanácsok, bíróságok tagjait. A klérótérion alapja egy kőtábla, amelyen tíz függőleges sor fölött a görög abc első tíz betűje látható. A tíz betű Athén tíz phüléjének felelt meg. A sorsolás valamennyi résztvevőjének nevét felírták egy-egy kis táblára. A táblákat véletlenszerű sorrendben berakták azokba a réssorokba, amelyik phülébe az adott jelölt tartozott. Az oldalában lévő, alul nyitható csőbe fehér és fekete kockákat dobáltak be, ezeket a cső alján egyenként kipotyogtatták. Ha az első kocka fehér volt, akkor az „A” réssor legfelső nevét kisorsoltnak tekintették, ha pedig fekete volt, akkor nem nyert. A sorsolást addig folytatták felülről lefelé (és phülénként), amíg a testületek az előírt létszámban össze nem álltak.
A rómaiak már kétezerötszáz évvel ezelőtt szabályozták a szórakoztatást. Szerencsejátékaikban birtokok, házak, vagyonok cseréltek gazdát, így azok véletlenszerű menete ugyanúgy sokszorosan biztosított volt, mint az állami sorsolásoké. A társasági szerencsejátékok ógörög és római változatainak alapja leggyakrabban a dobókocka volt, amit, mint a gömb mellett a legtökéletesebb, szabályos testet, a feliratozáson kívül még sok egyéb regula szabályozott. A kockadobást általában egy, a kocka forgatását is elősegítő gyűrűket tartalmazó kockadobó pohár segítségével végezték. Még látványosabb sorsvető szerkezet a dobótorony, amelynek a tetején nyitott ablak, egyik oldalának alján lépcsőkben végződő kapu volt. A felső ablakon keresztül dobták be a toronyba a dobókockákat, amelyek a lépcsőn végigbukfencezve kigurultak a tornyocska kapuján, ahol egy libikókaszerű billegő szerkezet gyakran még meg is hintáztatta a kipördülő dobókockát. Az ősi dobótorony elektronizált változatával a mai játéktermekben is találkozhatunk.
Egyébként Platón szimpóziumokon is bemutatta a dobókocka általa vizsgált, szerencsejátékra alkalmas társait, a tetraédert, az oktaédert, a dodekaédert, az ikozaédert, amelyeket 2500 éve „platóni szabályos testeknek” nevezünk. Ezeket a 4, 6, 8, 12, 20 oldalú testeket manapság már sok ezer féle társasjátékban használják. Az, hogy a XVI–XVII. századi Itália városállamaiban a szenátorválasztásokat a véletlenre, sorsolásra bízták, nemcsak a demokrácia ógörög elvét és gyakorlatát elevenítette meg, de a választási korteshadjáratok költségeit is megtakarította, és az állami szervezés révén jelentős állami bevételhez juttatta a szenátust.
A fogadások tétjeiből nyert 17–19 százalékos tiszta játékbevétel nominális növelése érdekében igyekeztek a fogadási játékokat a sok ezer érdeklődő számára hozzáférhetővé tenni. Emiatt az ógörög típusú, az állami adminisztráció szigorú belügyeként kezelt, klérótérion géppel történt sorsolás helyett egy több- ezres közönség előtt, száz méterről is látható, bizalomkeltő sorsolási módot, a kéturnás, precíz német módszert vették át. Az ilyen sorsolási rendszer még a XX. században is használatos volt több dél-európai országban, látványossá téve a lottósorsolást.
A mindmáig legtökéletesebbnek mondott sorsológép a Pascal-kerék. A világ sok ezer kaszinójában szinte minden másodpercben gazdaggá válik valahol valaki a kerék tökéletesen véletlen, szeszélyes, kiszámíthatatlan működése jóvoltából. Pascal a tökéletes sorsvető megtervezésében az addig legelterjedtebb dobókockát és a sorsvetés biblikus gyökereit ötvözte. A kor nézete szerint, ami nincs benne a Bibliában, az nem is fontos. A dobókocka szerkezete „harmonizált” a Bibliáéval, hiszen bármelyik két szemben lévő oldalán található pontok száma megegyezett a szentségekével. Így a hét szentség és a szentháromság szorzataként a dobókocka felületén a pontok összege hétszer három, vagyis huszonegy. A szerencsejátékok ördögi kerekéhez a bibliabeli sátán 666-os száma illett. A korábbi szerencsekerekeknél a 9, 24 és 12 körcikkre osztott kerekeken a számok sorban, egymás után helyezkedtek el. Pascal a saját terveiben úgy helyezte el a számokat, hogy azok sorszám szerint ne kerüljenek egymás mellé, és a szomszédosokra semmi fajta általános összefüggés ne legyen igaz. Pascal kerekén a rekeszek (sor)számainak összege pontosan 666, felváltva piros és fekete színűek, míg a szervező üzemelési költségének, esetlegesen képződő profitját képező utolsó, 37-es számot viselő rekesz színe zöld, felirata pedig 0.
Már mintegy száz-százhúsz éve léteznek a pénzbedobással működő, szendvicset, üdítőt, kávét áruló automaták. Jogos elvárás volt, hogy a hamis fémdarabokat és a pénzt a szerkezet felismerje és vissza is adja a visszajárót. A száz évvel ezelőtti zeneautomaták, szivarkínálók sokban hasonlítottak a pénznyerő automatákhoz. Ezekbe a mechanikus és elektronikus szerkezetekbe gyakran kereskedelmi játékokat is beépítettek, amelyben véletlenszerűen extra nyereményeket is kínáltak a megvásárolni kívánt terméken túl. Már nagyon korán találkozhatunk a forgóhengeres játékokkal és a rulett automatákkal. De a grafikus megjelenítésű, képernyős nyerőgépek, amelyek egyszerre több játék közül kínáltak választási lehetőséget a játékosoknak, csak 1975-től jelentek meg.
A pénznyerő automaták tömeggyártása egybeesett a személygépkocsi-gyártás előretörésével. Ennek megfelelően Amerikában az 1875– 1890 közti években még a csak egyedi darabokként készülő személygépkocsik mellett gyártották a pénznyerő automatákat is. Ezek technikai rendszere azonban német tudósok, kutatók, technikusok jóvoltából finomodott ki 1890-re. August Fey, Theodore Holtz és Gustav Schultze már 1900 és 1903 között sok olyan egyedi különlegességet kínált, amely mintaként szolgált még az 1950-es évek Amerikájában is. Fey 1890–92 között San Franciscóban már készített érmebedobással működő automatákat, mégis Gustav Schultze lett a világ első bejegyzett nyerőgépgyártója.
Fey és Holtz 1894-ben a Horse shoe-t (lópatkó), majd 1899-ben a mérföldkőnek számító Liberty Bell (szabadság harangja) nevű gépet készítette el. Ezen a szerkezeten három forgó henger kínálta a valóban véletlenszerű nyereményeket. Speciális együttálláskor a játékos tétjének százszorosát is nyerhette. A játék nemcsak azért volt különleges, mert a három harang (csengő) együttállása a sikert profán „szentháromságként” érzékeltette, hanem, mert a játékgép egy külön egysége csengőhanggal jelezte a különleges sikert a közelben lévő játékos kedvű érdeklődőknek. Ez a reklámfogás még a nyereménytálcán kipotyogó pénzérmék csilingelésénél is hangosabban hirdette a nyerés tényét.
Számos cég gyártott játékautomatákat, de tömeges sorozatgyártásuk egybeesik a személygépkocsikéval. Henry Ford 1903-ban megalapította a Ford Motor Companyt, amelyben a futószalag bevezetése lehetővé tette, hogy ezrével gyártsanak azonos termékeket. A pénznyerő automaták gyárai is futószalagrendszerben kezdték ontani az azonos típusú gépeket. Így 1905-re a gépi játékok piaca elszürkülni látszott, de összességében a számuk majd egy nagyságrenddel növekedett. San Francisco egyik kerülete olyan ipari negyeddé vált, amely semmi mással nem foglalkozott, mint pénznyerő automaták gyártásával. A lakosság ellenérzése az erkölcsi rend megrontójának kikiáltott gépipar ellen oly megrázó volt, hogy az 1906. április 18-i San Francisco-i földrengést (amely szinte az egész automata ipari negyedet romba döntötte) isteni döntésnek vélték.
Három év múlva San Franciscóban, 1911-ben pedig Nevadában, majd Kaliforniában is betiltották a szerencsejátékok legtöbb ágát. A szesztilalom 1929-es bevezetésével a szeszcsempészek és szeszfőzdék illegális üzemelése mellett a pénznyerő automaták törvénytelen működése is dominánssá vált. Ez az áldatlan állapot 1933-ig tartott. Ebben az időben rágógumi-automaták formájában hihetetlen sikert értek el a legális játékautomaták, amelyek a kártyákon szereplő gyümölcsszimbólumok 3-as együttállásakor a gyümölcsnek megfelelő ízű rágógumit adtak a játékosnak nyereményként. Az 1922-ig tartó rágógumi-korszakban kialakult citrom, eper, narancs, málna szimbólumok mind a mai napig láthatók sok százezer játékgépen.
A gyümölcsös játékgépek a kor másik divatos szórakoztató géptípusához, a zenegéphez is évről évre egyre jobban hasonlítottak. Ennek hatására a zenegépek a gyümölcsös pénznyerő automatákhoz hasonlóan elkezdtek villogni, míg a pénznyerők zenélni kezdtek. A Liberty Bell hatására megjelentek a beépített csengők, a különböző nyerési konfigurációkhoz tartozó figyelemfelkeltő hanghatások. Az ősi mechanikus gépeken a kar meghúzásakor az emberi energiát egy rugó tárolta, amely a megfeszítet állapotából az ellazult állapotába jutva felhalmozott potenciális energiával pörgette a kereket, kongatta a harangokat, működtette a gépet, fizette ki a viszszajárót, s pörgette ki nyereményt. A félkarúak csak 1968-tól, az elektronikus nyomógombos gépek elterjedésével kezdtek kiszorulni.
A játéktervezők nemcsak a külső igények gyors divathullámait kiszolgálva változtatták gépeiket, hanem a játékszerkezetek belső lelkét is fejlesztették. A legnagyobb szerencsegépgyártók fontosnak tartották, hogy a játékosok szeressék a gép által kínált játékot. A legkisebb kockázatot a gyártóknak az jelentette, ha átvették és gépesítették a legnépszerűbb társasági kártyás szerencsejátékokat, a görög kockajátékokat és itáliai sorsvető játékokat.
Figyelmet érdemelnek a japán nyerőgépek, ugyanis ezekből van a legtöbb. A nyerőautomaták japán változata, a „pacsinkó” (pöcöklabda) csak 1945-től kezdett elterjedni. 1985 óta Tokióban több mint százezer pacsinkógép működik, kb. száz lakosra jut egy. A pacsinkószerkezetek közeli rokonságot mutatnak a XVIII. századi golyós gyermekjátékokhoz. A flipperszerű gép játékterülete függőleges. A játékos a gép előtt nem áll, hanem ül. A pacsinkó- gépnek egyaránt elterjedt a hagyományos, karos és kezelőgombos változata is. A játékban, amelynek alapára száz jen, általában az a cél, hogy a játékos minél több golyót nyerjen.
A szerencsejáték-szervezők a rulett sikere nyomán keresték a hozzá hasonló karakterű, és így várhatóan hasonlóan sikeres játékokat. A szorgos kutatómunka eredményeként a kínai nagy fal tövében meg is találták a több mint kétezer éves rokon játékot. A francia rulett és egy ehhez hasonló kínai játék, a kenó ötvözetei a XX. század utolsó negyedében terjedtek el. A kenó- és rulettjátékok egyaránt előre rögzített nyeremény-szorzókkal fizették ki a nyerteseket. Így érthető, hogy a kenó európai megjelenésekor, 1989–92-ben a francia látványtervezők egy rulettszerű kereket terveztek a napi kenójátékuk sorsolásához. A magyar kenójáték sors
Ukrajna
Zelenszkij után külügyminisztere is fenyegeti Magyarországot
