Somogyi József, az óbudai polihisztor

Régi adósságot pótol a magyar művészettörténet-írás Somogyi József (1916– 1993) szobrászművész munkásságának összegzésével. Az erről szóló könyvet ma délután 17 órakor mutatják be az Óbudai Társaskörben. Az In memoriam Somogyi József című kötet minden bizonnyal igazi csemegét jelent azoknak, akik az elsöprő erejű, monumentális köztéri szobrok alkotójának terveire, tanulmányaira, vázlataira egyaránt kíváncsiak.

Valamennyi életrajzi adat arról tanúskodik, hogy Somogyi József alaposan felkészült a szobrászmesterségre: az ifjú művész a Képzőművészeti Főiskolán Kisfaludi Stróbl Zsigmond és Sidló Ferenc tanítványaként tökéletesítette, csiszolta tehetségét. Még a főiskola stúdiumaira járt, amikor a Szinyei Társaság Tavaszi Szalonján bemutatott Örvösmedve című szobráért megkapta az első szakmai jutalmát. A Parlamentet őrző jobb oldali – a második világháborúban elpusztult – bronzoroszlán alkotója húszas éveinek elején ugyanis több állatszobrot is készített: európai bölényt, fülesbagolyt, oroszlánkölyköt vagy jaguárt is megmintázott, s kompozícióinak lényeges alkotóelemei mindvégig a madarak, kutyák, lovak, csikók maradtak.
Wehner Tibor író, művészettörténész a kötetben található portrévázlatából kiderül, hogy az ifjú Somogyi nem volt rendszeresen kiállító művész, pályája elején például csupán egy tárlattal jelentkezett: a Fővárosi Népművelődési Központban Csáki-Maronyák József festőművésszel rendezett közös kiállítást. Legközelebb húsz évvel később, az 1970-es velencei biennálén szerepelt önállóan.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az alkotó elzárkózott a nyilvánosság elől, hiszen szabadtéri szobraival rendszeresen találkozhatott a közönség. „A Somogyi-művek inspiratív közege, élettere elsősorban a nyílt szabad tér, a köztér volt, a monumentális kompozícióként született művek voltak a legfontosabbak a művész számára” – jelzi Wehner.
A hatvanas években Somogyi sorra kapta a megbízásokat: a váci és a salgótarjáni felszabadulási emlékművet a miskolci szovjet hősi emlékmű felállítása követte. Dicsérni kell az alkotót, aki a propagandisztikus sablonokat mind a három műben kerülte.
Itt meg kell állni egy pillanatra, hiszen a harmincas éveinek derekán járó művész ez idő tájt költözött új alkotóhelyére, az óbudai Csillaghegyre.
„Akkoriban nem is sejtettük, hogy a művészvilág mellett építészek, nyelvészek, teológusok, tudósok, egyetemi tanárok gyülekezőhelye volt az egyébként is nyitott otthona. Tudtuk, hogy híres szobrász, de csak később értesültünk, hogy a brüsszeli világkiállításon is díjat nyert… Soha nem úgy jelent meg és nem úgy viszonyult errefelé az emberekhez, mintha nem egy volna közülünk. Közvetlen, fesztelen és természetes volt” – emlékezik az alkotóra Tarlós István, Óbuda polgármestere, aki gyermekkorában maga is sokszor találkozott „Jóska bácsival”. A polihisztor művész, a festő, a szobrász, az egyetemi tanár, a rektor ízig-vérig óbudai maradt egészen haláláig.
Az évtized kimagasló eredményei a Martinász (1953) s a brüsszeli Táncolók (1958), majd az 1965-ben elkészült hódmezővásárhelyi Szántó Kovács János-emlékmű voltak. „Szántó Kovácsnak nincsen sem cselekménye, sem mozdulatából kiolvasható esemény-előzménye, vagy következménye… az aránytalanul hatalmas öklök groteszkjét, az elhasznált, szívós lábszár groteszkjét változatlanul, pontosabban eddig soha nem látott nyíltságal örökölte elődeitől” – írja tanulmányában Rózsa Gyula. Drámaiság, erő, zaklatottság hatja át a hollóházi bronz korpuszszobrot is, amely 1967-ben került a település Szent László-templomába. Ezt követte a még drámaibb Krisztus-ábrázolás, amelyet a Kiscelli Múzeum gyűjteményébe helyeztek el. A múlt században, a hetvenes évek elején készült a Kerepesi temetőben felállított Mednyánszky-síremlék, a szigetvári Zrínyi-monumentum és a ceglédi Dózsa-emlékmű. De a Somogyi-életmű része a pápai Petőfi-szobor (1973) vagy a Nagy László-szobor (1981) is. Somogyi életében Pápa fontos szerepet töltött be, hiszen itt ismerkedett meg A. Tóth Sándor festőmű-vésszel, aki munkásságára mindvégig meghatározó erővel hatott. Kár lenne az áttekintésből kihagyni a budapesti Bartók-portré emlékművet (1981) vagy a soproni Vörösmarty Mihály-szobrot.
Wehner Tibor összegzésében a monumentális művek mellett megemlékezik Somogyi kisplasztikáiról, középméretű kompozícióiról, valamint rajzművészetéről is, amelyet az alkotó a nyolcvanas években számos kiállításon mutatott be. Az életmű összefoglalójában így ír róla: „Somogyi József művészetének fókuszában nem egy általános, nem egy elvont embereszmény, hanem a kor konfliktu-saival, dilemmáival szembekerülő, esendő ember áll: az 1945 utáni Magyarország, a közép-európai régió történelmének kíméletlenül áldozatul esett.”