Tollhegyen

Az első hógolyó akkor süvített el mellettem, amikor kikászálódtam az autóból. Masszív töltet lehetett, nagyot csattant a sarki cégtáblán. „Húzza le a fejét, bácsi – sziszegte egy jambósapkás fiatalember –, mi majd fedezzük!”
A szemközti iskolakapu felől érkeztek a lövedékek, félosztálynyi kis ember gyúrta, hajigálta a golyóbisokat. Az innenső oldalon összevissza két legény válaszolt az össztűzre. Nem nézhettem tétlenül a küzdelmet, összetapasztottam én is egy sorozatra valót és az ellentábor sűrűjébe hajítottam. Hadba lépésem láthatóan megzavarta a szemközti tábort, gyors tanácskozásba kezdtek, majd egy ötfőnyi egység leszakadt a főseregtől, és egy hozzám közel eső Barkas mögé ásta be magát. Széthúzódott az arcvonal.
A golyóbisok elkészítése gyerekjáték volt, a hó nagyszerűen tapadt, egyetlen mozdulattal nagyszerű lövedéket lehetett gyártani.
Ekkor – nagyjából az ütközet felénél – váratlan zűrzavar támadt az ellenség soraiban, a pedellus jelent meg az iskola kapujában: – Nem mentek innét, de azonnal! Neveletlen banda!...
Itt egy pillanatra megakadt a monológjában, feje fölött, az iskola téglafalán eltévedt hógolyó puffant.
– Maga vén huligán! – rázta meg a lapátot felém. – Mit várjon az ember a gyerekektől, ha a felnőttek is ilyenek...
A kérdésre azonban nem jött válasz, így aztán nevezett pedellus egy ideig hadonászott még a lapáttal, de aztán abbahagyta. Nyugovóra tért.
Estére járt, mire elült a csatazaj. A környező kocsik tetejéről eltűnt a hópaplan, csak a falak maradtak pettyesek a lövésnyomoktól. (A kabátom csurom víz, a hólé a gallérom mögé is befolyt, jaj, meg ne lásson most valaki...) Ősz fővárosi hírlapíró, meg két kiszolgált tüzér a havas Hernád utcában.
Megért-e bennünket valaki valaha?