A szocialista törvényesség megszegése még soha nem tobzódott úgy a párton belül és kívül, mint 1956. november 4. óta.” E szavak nem azon bírák egyikétől származnak, akik nem váltak cinkosaivá a kádári megtorlás jogtiprásának. A törvényesség védangyalának szerepében Rákosi Mátyás tetszeleg. Kinek volt igaza a megtorlások megítélésében? Sztálin leghűségesebb magyar tanítványának vagy pedig Kádárnak, aki az 1980-as években arról győzködte Gorbacsovot, hogy az MSZMP nem avatkozott bele a bíróságok munkájába a forradalom leverését követően? Kik voltak azok, akik hóhérkezet nyújtottak Kádárnak, és kik voltak azok, akik emberek mertek maradni az embertelenségben? Erről vallanak a Hamvas Intézet gondozásában megjelent könyvben közzétett dokumentumok. „Mert vannak olyan pillanatok – fogalmaz Zinner Tibor –, amikor a történésznek a betűk mögé kell húzódnia, mivel a feljegyzések önmagukért beszélnek.”
– A könyvben szereplő dokumentumok arról vallanak, hogy november 4. után Kádár enyhébb megtorlást akart, mint a szovjetek. A későbbi események viszont nem ezt igazolják. Mi ennek az oka?
– A forradalom bukását követő hónapokban a hatalmat nem Kádár, hanem a szovjet csapatok gyakorolták. A megszálló, idegen erők első ténykedése a forradalom vérbe fojtása után a magyar haderő lefegyverzése volt, vagyis november 4. után a hatalom a szovjetek kezében összpontosult. Kádár, helyzetének megszilárdulása után, amikor már nem kellett a szovjet szuronyok hegyén táncolnia, amikor már erősnek érezte magát, megmutatta, hogy ki is ő valójában.
– Ki is volt ő valójában, és milyen volt az általa működtetett megtorlási rendszer?
– A megtorlást Kádárék is és a Szovjetunió, valamint birodalma, a „tábor” is szükségesnek tartotta. Az október–novembert követő hónapokban azonban ennek magyar részről sem személyi, sem pedig intézményi feltételei nem voltak adottak, hiszen a magyar hadsereg lefegyverzésével az egyetlen ütőképes erőt a szovjet csapatok jelentették az országban. A magyar államvédelmi szerveket – az egykori Államvédelmi Hatóságot – feloszlatták, a rendőrség pedig meghasonlott, belső válsággal küzdött. Kádár tehát kénytelen volt a szovjet rendfenntartó erőkre támaszkodni, mert a karhatalom újjászervezéséhez, a pufajkások hadrendbe állításához idő kellett. Az elnyomó rendszer „újjáépítésében” szerzett „elévülhetetlen érdemeket” dr. Münnich Ferenc és a vezetése alatt álló Fegyveres Erők Minisztériuma. A tárcán belül hozták létre (a szovjet elnevezést is meghonosítva) a kissé eufemisztikusan állambiztonsági erőknek nevezett politikai rendőrséget (a politikai nyomozó osztályokat). De megkezdődött a hadsereg újjászervezése is, vagyis 1957 elejére megtalálták azokat az embereket, akik gondolkodás nélkül végrehajtották a párt parancsait. A megtorlás rendszerének másik pillérét az igazságszolgáltatás jelentette. Egyrészt azok a rendeletek, amelyek körülírták, hogy kiket kell megbüntetni, és a különböző eljárási módok alapján ítélkező bíróságok elé állítani. Másrészt azok az emberek, akik meghozták az elvárt ítéleteket. Kádár tökéletességre törekedett. Olyan rendszert alkotott, amelyben az egyes elemek úgy épültek egymásra, hogy a megtorlás gépezete minél kevesebb hibával, minél hatékonyabban működjön.
– Az igazságszolgáltatásban a megtorlók a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsára és a népbírósági rendszerre építettek. Mennyiben volt ez más, mint az 1945 utáni népbírósági rendszer?
– A népbíráskodás főképp a második világháború után vált az európai jogrendszer szerves részévé. A háborús sokkból felocsúdó Európa vezető, feltétel nélküli diadalt aratott nagyhatalmai úgy tartották, hogy felelősségre kell vonniuk azokat, akik az 1939 és 1945 közötti rémségeket elkövették. Magyarország annyiban tért el a nyugat-európai gyakorlattól, hogy a háborús, illetve az emberiség elleni bűncselekmények elkövetői mellett bíróság elé állította az úgynevezett népellenes bűncselekmények felelőseit is. Ez a szovjet büntetőjogból átvett kifejezés – a „nép ellenségének” magyar változata – felölelte mindazon bűncselekményeket, amelyek nem tartoztak bele a háborús bűncselekmény fogalmába. Ezeknek az elkövetését egyébként korábban is büntette a jog, tehát a népbíróságok nem ebben hoztak újat. Hanem abban, hogy az elkövetők elszámoltatása kivételes eljárásban és új típusú, korábban nem létező jogintézmény keretei között történt meg. A megvádoltak felett ugyanis 1945 után olyanok ítélkeztek – egy-két kivételtől eltekintve –, akik korábban sem bíróként, sem ügyészként nem jártak el, és így elvárható volt tőlük, hogy a „nép nevében” hirdessenek ítéletet. 1945 után a népbírákat a koalíciós pártok választották ki, vagyis az igazságszolgáltatás politikai alkuk játékterévé vált. Az elsőfokú népbírósági tanácsban a pártutasításokat végrehajtó „amatőrök” mellett egy szakvizsgázott bíró is helyet kapott. Másodfokon viszont kizárólag szakképzett bírákból állt a tanács, ami azt eredményezte, hogy első fokon hozhattak bármilyen ítéletet – általában ez volt a szigorúbb –, azt a fellebbviteli fórum a törvény szakszerű mérlegelése után korrigálhatta. Ezért születtek az esetek többségében enyhébb ítéletek a másodfokú bíróságon. Az 1945 utáni népbírósági rendszerben tehát a törvényesség záloga még biztosított volt, annak ellenére, hogy már akkor is garmadával marasztaltak el ártatlanokat, akiknek ügyeit mindmáig nem orvosolták. Kádár viszont 1956-ot követően sokallotta a másodfokon született enyhítő ítéleteket, azt vallván, hogy azért robbanhatott ki a forradalom, mert a népbíróságok nem számolták fel a „fasiszta maradványokat”, és nem számoltak le az egykori, utóbb szélsőjobboldalinak minősített elemekkel. Ezért a Népbírósági Tanácsot a Legfelsőbb Bíróságra telepítették, mert efölött nem volt más jogi fórum. Ez volt az intézményi feltétele annak, hogy a népbíróság a párt elvárásainak megfelelő ítéletet hozzon. A kádári népbíróságok tökéletesen alkalmasnak bizonyultak a felelősségre vonás végrehajtására. Vagyis: ha valakit halálra akartak ítélni, azt a népbírák bitóra is küldték. Ezek a „vérbírák” alkották a rendszer alfáját és ómegáját, hiszen ők határoztak az ítéletekről. A népbírák osztályharcos szemléletét még a Legfelsőbb Bíróság elnöke, dr. Domokos József is sokallotta, pedig nála dogmatikusabb igazságügyi vezető kevés akadt az elmúlt ötven évben.
– A megfélemlítés ellenére nem vett részt mindenki ebben a megtorlásban…
– A Legfelsőbb Bíróság bíráinak csaknem fele került a falakon kívülre. Egy részük hadbíróként nem volt hajlandó felesküdni a Magyar Népköztársaságra, a Magyar Szocialista Munkáspárt által vezetett társadalmi rendszerre. Ez viszont azt eredményezte, hogy a magyar honvédség a továbbiakban nem tartott igényt a szolgálatukra. De a polgári bírák többsége is elhagyta a Legfelsőbb Bíróságot, mert arra akarták kényszeríteni őket, hogy részt vállaljanak a büntető ítélkezésben, az úgynevezett gyorsított eljárásban. És akadt ilyen a büntetőbírák között is. A könyv megírásakor felemelő érzés volt azzal szembesülni, hogy 1956 után nem mindenki volt hajlandó azonosulni és élni „a parancsra tettem” mentségével. Ők egzisztenciájukat, pályájukat, hivatásukat hagyták el azért, mert nem akartak segédkezni az ártatlanok meghurcolásában, kivégzésében.
– Milyen törvények, rendeletek alapján hozták meg a megtorló ítéleteket?
– A kádári megtorlás alapvető jogi értékeket rúgott fel nemcsak a jogalkalmazásban, hanem a jogalkotásban is. A szabályalkotást minden esetben megelőzte az MSZMP vezető testületének döntése. Ezt, a párt grémiumának határozatát fordították le a jog nyelvére a Legfőbb Ügyészség, a Legfelsőbb Bíróság és az Igazságügyi Minisztérium vezetői, illetve az általuk kijelölt jogászok. A tervezet a pártapparátus elé került, ahol áttekintette az adminisztratív részleg, és ha kellett, kiegészítette. A következő lépésben a Politikai Bizottság – vagy ahogy akkor hívták, az Ideiglenes Intézőbizottság – tekintette át és hagyta jóvá a formálódó tervezetet. Kivételesen fontos ügyben az Ideiglenes Központi Bizottságot sem lehetett megkerülni. A sort a munkás-paraszt forradalmi kormány és a rendelet tényleges kibocsátója, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa zárta. Vagyis a törvényerejű rendelet egy jogilag megfogalmazott pártutasítás volt, amely Kádár Jánosnak és körének politikai akaratát tükrözte.
– Kik voltak a megtorlás igazságszolgáltatásának kulcsfigurái a népbírákon kívül?
– A legfőbb ügyész, dr. Szénási Géza, akit személyes barátság fűzött a fegyveres erők miniszteréhez. A másik a már említett dr. Domokos, a Legfelsőbb Bíróság elnöke, aki előbb igazságügyi államtitkár, majd 1953-ig legfőbb államügyész. Rákosi egyik bizalmasa volt, aki 1945 után igen tevékenyen vett részt a polgári rendszer szétverésében és a Rákosi-diktatúra kiépítésében. A harmadik főszereplő, dr. Lee Tibor a Legfelsőbb Bíróság büntetőkollégiumát vezette. Buzgóságára jellemző, hogy már akkor meghozta első intézkedéseit, amikor az Elnöki Tanács még ki sem nevezte a munkahelyére. De nem szabad megfeledkezni a kicsinyke jogi tehetséget, ám annál nagyobb párthűséget mutató dr. Nezvál Ferenc igazságügy-miniszterről sem. A tárcánál kitűnő jogászcsapatra támaszkodhatott, vele dolgoztatta ki a megtorlás jogi rendszerét. És említhető a pártközpont adminisztratív osztálya, amely a megrendelő szerepét töltötte be. Vezetőjének neve sokak számára ismert: Czinege Lajos. De itt fejtette ki „áldásos tevékenységét” dr. Markója Imre is, innen ívelt a karrierje a későbbi igazságügy-miniszterségig.
– Élnek-e még az egykori bírák, ügyészek? Kellett-e valaha is felelniük tetteikért?
– Nem, mert nem tettek mást, mint hogy érvényt szereztek a hatályos joganyagnak. Hogy élnek-e még? A „mosolygó halál”, tehát az a bíró, aki a legtöbb halálos ítéletet – szám szerint 65-öt – hozta, még közöttünk van. De nem az a döntő, hogy hányan élnek még, hiszen a múltjukkal nekik kell elszámolniuk, ha a koruk ezt még engedi. Bírót a meghozott ítéletért nem lehet felelősségre vonni, és az ügyészt sem azért, hogy milyen vádat képviselt. Az ítélkezésben szerepet vállaló személyek csak a hatályos jogszabályokat hajtották végre, de nem személyre szabottan, hanem azért, mert a jog alapján az illetőt valóban felelősségre lehetett vonni. A cselekményt tehát a vádlott az esetek döntő többségében elkövette, az ítélet nem egy előre gyártott koncepciót volt hivatott igazolni. A korábbi gyakorlathoz képest ez mérföldkőnek számít. Az 1956-ot követő ítélkezés kulcsa a tényekhez fűzött magyarázatban keresendő. Abban, hogy a kádári megítélés szerint 1956 nem forradalom volt, hanem ellenforradalom, a forradalom oldalán harcolók pedig nem forradalmárok, hanem ellenforradalmárok. Erre a megcsavart logikára fűzték fel a megtorlás totális rendszerét. Vagyis az előállított és meghurcolt emberek a logika szerint valóban bűncselekményeket követtek el, hiszen a fennálló rendszer ellen tevékenykedtek. Többen ki is javították a bírót a tárgyaláson, mondván, mi forradalmárok és nem ellenforradalmárok vagyunk.
– Mennyiben változott a megtorlás terrorja a „puha diktatúrában”, az „emberarcú szocializmus” éveiben?
– Az 1956-ot követő leszámolások részleteit az 1990-es évek elején többnyire már feltárta a történettudomány. Nem így az 1963 utáni korszak, az „emberarcú szocializmus” történetét. A „puha diktatúra” kifejezés már önmagában is agyrém, mert a diktatúra az diktatúra marad. Ha tüzetesebben megnézzük, hogy 1963 és 1989 között milyen politikai ügyek pattantak ki, és azokban milyen szerepet vitt a politikai vezetés, akkor rádöbbenünk arra, hogy csak néhány év viseli magán a „puha diktatúra” demokratikus jegyeit. De még ennél is gonoszabb az, ami az ügynökdossziékból kiolvasható. Ezek a feljegyzések ugyanis arról tanúskodnak, hogy az ügynökök, akik között neves, köztiszteletnek örvendő személyiségek is akadnak, úgy írták a jelentéseket, hogy közben tudták: ezek nemcsak a megfigyelt személy, hanem annak családja sorsát is meghatározták. A Történeti Hivatalban őrzött akták szétfoszlatják a „legvidámabb barakk” mítoszát. Számomra ennek a könyvnek a tanulsága éppen az, hogy nem szabad megállni 1963-nál, mert nem a hatvanhármas közkegyelem volt a korszak végső pontja. Az 1963 utáni politikai berendezkedést is elemezni kell, még akkor is, ha az a kép, amely sokunkban retusálatlanul él, emiatt megfeketedik.
– De fel lehet-e tárni a múltat úgy, hogy Magyarországon – a Stasi-iratok nyilvánosságával ellentétben – titok övezi az ügynökdossziékat?
– A közelmúltban egy öt évvel ezelőtti konferencia előadáskötetét mutatták be. A címe: 1100 éves zsidó–magyar együttélés. Valaki azt mondta a méltatásában, hogy Magyarországon mindaddig vitatott marad a holokauszt megítélése, amíg nem lesz egy olyan katarzis, mint amilyen Németországban volt. A németek tükörbe néztek, és ma már nyomasztó terhüktől megszabadulva tekintenek vissza arra a rettenetre és borzalomra, amelyet elkövettek. S ez a katarzisélmény adott a Stasi-iratok esetében is. Annak a fájdalmával együtt, hogy a férj megtudhatja feleségéről, hogy ő írta a jelentéseket, és fordítva. Ez persze nem a házasság tartós fennmaradásának záloga. De az iratok hozzáférhetők, mindenki megtalálhatja bennük a múlt hiányzó mozaikkockáit. Amikor a rám vonatkozó iratokat elolvastam, ki tudtam következtetni, hogy a rólam jelentést tevő emberrel valószínűleg hosszú-hosszú éveket töltöttem egy asztalnál. Valamelyik nap láttam épp a képét az újságban, nem is akárki mellett állt, nem akármilyen pozíciót tölt be – ma is. Nehéz percek voltak… Az ügynöktörvényben nem az a kérdés, hogy valaki hivatalból megkapta az állambiztonsági jelentéseket, és így a jogszabály rá is vonatkozik. Az igazi kérdés az, hogy miként tud saját magával szembenézni, és hogyan mer közéleti szerepet vállalni az, aki másokról hazug és valótlan jelentéseket írt. Mert ha a jelentés tényeket, valós adatokat közöl, az ember saját magát, emberismeretének hiányát is hibáztathatja. A hamis, valótlan adatokat közlő feljegyzések azonban ártatlan emberek sorsát befolyásolták. A társadalom öntisztulása akkor lesz megnyugtató, ha fény derül az ügynökök és nem csupán a III/III-nak dolgozók személyére és az általuk papírra vetett feljegyzésekre. Meg kell tudnunk végre, kiknek is köszönhetjük sorsunk alakulását. Mert az önmagunkról alkotott képnek ez is fontos és egyelőre még ismeretlen része.
Nagy Márton
Rétvári Bence: A mindennapok problémainak megoldásán dolgozunk!
