A 103 éves korában eltávozott Ernst Junger (1895–1998) halála újabb hullámát váltotta ki Németországban az olyan könyveknek és antológiáknak, amelyek röviden szólva a „konzervatív forradalom” írásai.
Ha egy pillantást vetünk a múltba, megérthetjük, hogy a bismarcki társadalom lelkesedése és optimizmusa miként adott helyt a borús pesszimizmusnak – Nietzschével és Spenglerrel, valamint a józanabb tónusú Max Weberrel.
Szemben a baloldali forradalommal, mely természetesen Marxszal és Rosa Luxemburggal kulminált, egy új gondolat formálódott, amely nemcsak a nosztalgia szülötte volt (Rajna-völgyi misztika, Német-római Császárság, hégeli világnézet, fichtei lázadás), hanem a modernizálás reménye is ihlette, egészen új nézőpontból. Itt a porosz nemes és a szocialista agitátor közös célra talált, hiszen mindkettő burzsoáellenes volt, mint Nietzsche maga is. Nehéz azonban kiválasztani ebben a mozgalomban a vezető egyéniségeket, és így nem meglepő, hogy egyesek (köztük Heidegger) a mindent elsöprő Hitlerben vélték a vezért megtalálni. A továbbiak aztán elsöpörték Hitlert magát, úgyhogy a „konzervatív forradalom” fogalma a történelem „szemétládájába” került.
Ez nem jelenti viszont azt, hogy más országok ne hivatkozzanak saját jobboldali forradalmukra, talán világosabb fogalmakkal, mint a német minta, amely a Rajna másik partján haszontalannak bizonyult volna.
A 40 év körüli Nicolas Kessler most jelentetett meg egy vaskos kötetet az „ifjú jobboldalról” (la jeune droite), melynek alcíme éppenséggel a francia konzervatív forradalomra utal, 1929-től 1942-ig, vagyis nagyjából az Action Française fénykorától a Vichy régime csődjéig (Dél-Franciaország német lerohanása). Kessler nem rehabilitál és nem kér bocsánatot, hanem mint fiatal tudós, aki jól ismeri forrásait, megmagyarázza az Európa-szerte jelentkező kontinentális aspirációt: gátat emelni a bolsevizmus ellen, ugyanakkor „szocializálni” Európát, szellemivé varázsolni a rohamosan iparivá váló társadalmat. (Mai nyelven: a cél a fogyasztói társadalom megkerülése volt).
Németországban a konzervatív forradalom Thomas Manntól Ernst Jungerig terjedt, magáénak vallva Ernst v. Salomont, Spenglert, Arnold Gehlent és sokan másokat az 1945 utáni nemzedékből, akikből keveset engedett szóhoz jutni a történelmi fordulat. A Rajnán túl azonban a francia forradalmi múlt megengedte, hogy egyrészt a jakobinus elvek ellen egész tömbök felvegyék a harcot, másrészt hogy a tiszta irodalom jótékonyan semleges térség maradjon, ahol az ideológiai ellenfelek találkozhatnak.
Kessler nagyon ügyesen válik krónikássá és emeli ki a főbb vonalakat. Ahogy Németországban, az antibolsevista küzdelem Franciaországban sem akadályozta, sőt elősegítette a jobboldali szocializmus ügyét. Vichy számos támogatója a baloldalról került ki (Doriot, Déat), Georges Sorel hívei voltak, aki viszont Lenint és Mussolinit tarthatta tanítványainak.
A keresztény jobboldal ügye ennél komplikáltabb. Lerövidítve két nagy mozgalom versengett egy nemzetibb szocializmusért. A nagyobbik vezetője és kétségtelenül intellektuális gócpontja az Action Française volt, amelyhez a fiatal De Gaulle is tartozott, de az író Bernanos is és persze mindenki által elismert vezetője, Charles Maurras. A még fiatal Mitterrand is szimpatizált a mozgalommal (melyet tévesen mondanak „francia fasizmusnak”), a költő Brazillach, a közíró Rebatet, valóban majdnem mindenki, aki számított az értelmiségi körökben. Még manapság is nehéz találni Párizsban olyan intellektuelt, akinek apja, nagyapja nem volt „maurrasien”.
De Nicolas Kessler tágas helyet ad a másik jobb- és baloldalnak is, amely 1930 körül lépett a kultúr- és politikai porondra, felbátorodva azáltal, hogy 1926-ban XI. Piusz pápa egyháza kiközösítette Maurrast és az Action Française-t. Ekkor vált ki a baloldallal rokonszenvező Maritain a mozgalomból, és hozta létre az Esprit csoportot az orosz Berdiaeff-fel, Mounier-vel és olyan teológusokkal, akiket később XII. Piusz fenyített meg mint „haladó” szellemiségieket. Mint látjuk, Róma elítélte mindkét iskolát, a két egymást követő pápa alatt. A konzervatív mag mindkettőben megmaradt, de a forradalmi meggyőződés is, elsősorban a polgári világnézettel szemben. Bizonyos, nem kisszámú esetben nehéz különválasztani a Kessler által jelzett „fiatal” bal- és jobboldalt. Ernst Junger például a munkásban látja a jövő társadalom ideális típusát, míg saját testvére, a szintén író Georg óv minket a szociális tartalmú utópiától.
Mondhatnánk, a szerzőt megkerülve, hogy a Jeune Droite és a vele leszámolni kívánó Maritain–Mounier csoport (képzelhetjük az utóbbi diadalérzetét a római interdict alkalmával) párhuzamos pályát írt le, azonos ellenféllel harcolva, azonos utópianizmus által vezetve, csakhogy a jobb- és a baloldalon. Ez talán így is fejlődött volna a század első felében, ha Maurras kiemelkedő alakja nem irányította volna az elsőt, és ezáltal nem befolyásolta volna a másodikat. De Maurras nemcsak a jobboldal maître a penser-jának bizonyult, politikai filozófus is volt, Machiavelli, Jean Bodin, Bossuet és De Maistre monarchista iskolájába tartozó, aki az államegységet mindenek fölé emelte, tanulván a történelmi hasadásokból és 1789-ből. Ő nem egy nemzeti szocializmusért küzdött – amelynek újkori germán eredetét elutasította –, hanem egy sokszínű respublikáért, melyet a csúcson álló király tetéz. Az ifjú jobboldal egy másik világhoz tartozott, egységes, modern társadalmi rendet akart építeni.
Maurras óriási tekintélye és személyes monolitizmusa azonban ezt a tervet és ideológiát áthúzta. Ez volt az Action Française benső feszültségének titka, na meg az is, hogy a nagy sikerű mozgalom magához vont fontos liberális köröket, amelyek elsősorban a munkáspártokban látták a Nagy Veszélyt.
Elég „ifjú jobboldali” személyt ismertem ahhoz, hogy tanúja legyek a konfliktus kibontakozásának. Ez megoldódni látszott 1958-ban, amikor De Gaulle másodszor vette át Franciaország irányítását. Egy exmaurrasista, aki demokratikusan kormányzott, és szembekerült a konfliktus többi „paraméterével”. Csak gazdasági téren ért el sikert, magára haragítva az egész hagyományos jobboldalt, amely még ma is Maurrasra hallgat. És magára haragítva a baloldalt is, amely félt a stílusától és maurrasista múltjától.
Mindezt Nicolas Kessler joggal említésen kívül hagyta, hiszen az 1942-es évvel befejezte tanulmányát. Biztosak lehetünk, hogy ő és mások felveszik ezt a történelmi fonalat, és arról írnak majd, mennyire veszélyezteti nemzeti létüket a germán–angolszász globalizmus. Egy másik fiatal író, Paul-Marie Couteaux már feltalált egy új ellenfogalmat: le souverainisme, szemben Brüsszellel és a közös Európa híveivel...
Öngyilkosságot követett el egy parlamenti képviselő Finnországban
