A konzervatívok forradalma

Molnár Tamás prof.
2002. 01. 05. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A 103 éves korában eltávozott Ernst Junger (1895–1998) halála újabb hullámát váltotta ki Németországban az olyan könyveknek és antológiáknak, amelyek röviden szólva a „konzervatív forradalom” írásai.
Ha egy pillantást vetünk a múltba, megérthetjük, hogy a bismarcki társadalom lelkesedése és optimizmusa miként adott helyt a borús pesszimizmusnak – Nietzschével és Spenglerrel, valamint a józanabb tónusú Max Weberrel.
Szemben a baloldali forradalommal, mely természetesen Marxszal és Rosa Luxemburggal kulminált, egy új gondolat formálódott, amely nemcsak a nosztalgia szülötte volt (Rajna-völgyi misztika, Német-római Császárság, hégeli világnézet, fichtei lázadás), hanem a modernizálás reménye is ihlette, egészen új nézőpontból. Itt a porosz nemes és a szocialista agitátor közös célra talált, hiszen mindkettő burzsoáellenes volt, mint Nietzsche maga is. Nehéz azonban kiválasztani ebben a mozgalomban a vezető egyéniségeket, és így nem meglepő, hogy egyesek (köztük Heidegger) a mindent elsöprő Hitlerben vélték a vezért megtalálni. A továbbiak aztán elsöpörték Hitlert magát, úgyhogy a „konzervatív forradalom” fogalma a történelem „szemétládájába” került.
Ez nem jelenti viszont azt, hogy más országok ne hivatkozzanak saját jobboldali forradalmukra, talán világosabb fogalmakkal, mint a német minta, amely a Rajna másik partján haszontalannak bizonyult volna.
A 40 év körüli Nicolas Kessler most jelentetett meg egy vaskos kötetet az „ifjú jobboldalról” (la jeune droite), melynek alcíme éppenséggel a francia konzervatív forradalomra utal, 1929-től 1942-ig, vagyis nagyjából az Action Française fénykorától a Vichy régime csődjéig (Dél-Franciaország német lerohanása). Kessler nem rehabilitál és nem kér bocsánatot, hanem mint fiatal tudós, aki jól ismeri forrásait, megmagyarázza az Európa-szerte jelentkező kontinentális aspirációt: gátat emelni a bolsevizmus ellen, ugyanakkor „szocializálni” Európát, szellemivé varázsolni a rohamosan iparivá váló társadalmat. (Mai nyelven: a cél a fogyasztói társadalom megkerülése volt).
Németországban a konzervatív forradalom Thomas Manntól Ernst Jungerig terjedt, magáénak vallva Ernst v. Salomont, Spenglert, Arnold Gehlent és sokan másokat az 1945 utáni nemzedékből, akikből keveset engedett szóhoz jutni a történelmi fordulat. A Rajnán túl azonban a francia forradalmi múlt megengedte, hogy egyrészt a jakobinus elvek ellen egész tömbök felvegyék a harcot, másrészt hogy a tiszta irodalom jótékonyan semleges térség maradjon, ahol az ideológiai ellenfelek találkozhatnak.
Kessler nagyon ügyesen válik krónikássá és emeli ki a főbb vonalakat. Ahogy Németországban, az antibolsevista küzdelem Franciaországban sem akadályozta, sőt elősegítette a jobboldali szocializmus ügyét. Vichy számos támogatója a baloldalról került ki (Doriot, Déat), Georges Sorel hívei voltak, aki viszont Lenint és Mussolinit tarthatta tanítványainak.
A keresztény jobboldal ügye ennél komplikáltabb. Lerövidítve két nagy mozgalom versengett egy nemzetibb szocializmusért. A nagyobbik vezetője és kétségtelenül intellektuális gócpontja az Action Française volt, amelyhez a fiatal De Gaulle is tartozott, de az író Bernanos is és persze mindenki által elismert vezetője, Charles Maurras. A még fiatal Mitterrand is szimpatizált a mozgalommal (melyet tévesen mondanak „francia fasizmusnak”), a költő Brazillach, a közíró Rebatet, valóban majdnem mindenki, aki számított az értelmiségi körökben. Még manapság is nehéz találni Párizsban olyan intellektuelt, akinek apja, nagyapja nem volt „maurrasien”.
De Nicolas Kessler tágas helyet ad a másik jobb- és baloldalnak is, amely 1930 körül lépett a kultúr- és politikai porondra, felbátorodva azáltal, hogy 1926-ban XI. Piusz pápa egyháza kiközösítette Maurrast és az Action Française-t. Ekkor vált ki a baloldallal rokonszenvező Maritain a mozgalomból, és hozta létre az Esprit csoportot az orosz Berdiaeff-fel, Mounier-vel és olyan teológusokkal, akiket később XII. Piusz fenyített meg mint „haladó” szellemiségieket. Mint látjuk, Róma elítélte mindkét iskolát, a két egymást követő pápa alatt. A konzervatív mag mindkettőben megmaradt, de a forradalmi meggyőződés is, elsősorban a polgári világnézettel szemben. Bizonyos, nem kisszámú esetben nehéz különválasztani a Kessler által jelzett „fiatal” bal- és jobboldalt. Ernst Junger például a munkásban látja a jövő társadalom ideális típusát, míg saját testvére, a szintén író Georg óv minket a szociális tartalmú utópiától.
Mondhatnánk, a szerzőt megkerülve, hogy a Jeune Droite és a vele leszámolni kívánó Maritain–Mounier csoport (képzelhetjük az utóbbi diadalérzetét a római interdict alkalmával) párhuzamos pályát írt le, azonos ellenféllel harcolva, azonos utópianizmus által vezetve, csakhogy a jobb- és a baloldalon. Ez talán így is fejlődött volna a század első felében, ha Maurras kiemelkedő alakja nem irányította volna az elsőt, és ezáltal nem befolyásolta volna a másodikat. De Maurras nemcsak a jobboldal maître a penser-jának bizonyult, politikai filozófus is volt, Machiavelli, Jean Bodin, Bossuet és De Maistre monarchista iskolájába tartozó, aki az államegységet mindenek fölé emelte, tanulván a történelmi hasadásokból és 1789-ből. Ő nem egy nemzeti szocializmusért küzdött – amelynek újkori germán eredetét elutasította –, hanem egy sokszínű respublikáért, melyet a csúcson álló király tetéz. Az ifjú jobboldal egy másik világhoz tartozott, egységes, modern társadalmi rendet akart építeni.
Maurras óriási tekintélye és személyes monolitizmusa azonban ezt a tervet és ideológiát áthúzta. Ez volt az Action Française benső feszültségének titka, na meg az is, hogy a nagy sikerű mozgalom magához vont fontos liberális köröket, amelyek elsősorban a munkáspártokban látták a Nagy Veszélyt.
Elég „ifjú jobboldali” személyt ismertem ahhoz, hogy tanúja legyek a konfliktus kibontakozásának. Ez megoldódni látszott 1958-ban, amikor De Gaulle másodszor vette át Franciaország irányítását. Egy exmaurrasista, aki demokratikusan kormányzott, és szembekerült a konfliktus többi „paraméterével”. Csak gazdasági téren ért el sikert, magára haragítva az egész hagyományos jobboldalt, amely még ma is Maurrasra hallgat. És magára haragítva a baloldalt is, amely félt a stílusától és maurrasista múltjától.
Mindezt Nicolas Kessler joggal említésen kívül hagyta, hiszen az 1942-es évvel befejezte tanulmányát. Biztosak lehetünk, hogy ő és mások felveszik ezt a történelmi fonalat, és arról írnak majd, mennyire veszélyezteti nemzeti létüket a germán–angolszász globalizmus. Egy másik fiatal író, Paul-Marie Couteaux már feltalált egy új ellenfogalmat: le souverainisme, szemben Brüsszellel és a közös Európa híveivel...

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.