A spenótházak alkonya

Épült már sok rondaság szegény, sokat szenvedett fővárosunkban az elmúlt négy-öt évtizedben, de az a csúf középület, amely már vagy negyed százada éktelenkedik a Roosevelt téren, valamennyit übereli. A Magyar Tudományos Akadémia reprezentatív székháza közelében, az egyik oldalán a Hild József építette nemesen klasszicista lakóházzal, másik szomszédjában az elegáns Gresham-palotával, úgy áll ez az építészeti förmedvény, mint tehénen a köcsögkalap. Amikor annak idején elkészült és homlokzata kibontakozott az állványzat jótékony takarásából, volt olyan érzékenyebb lelkű, régi vágású budapesti polgár, aki rosszul lett a látványától. Közelről nézve a fölfelé alattomosan szélesedő emeletek súlya nyomaszt, a Duna felől úgy festenek monoton ablaksorai, mintha személyvagonokat fektettek volna egymásra, távolabbról tekintve a „művet”, a Lánchíd világhírű sziluettje mellett, mintha valaki gonosz tréfát űzött volna Pest eklektikus városképével. (Ez a valaki egyébként, a tervező építész később megkapta a Pro Urbe-díjat a Stadinger tanácselnök vezette fővárostól, és professzori kinevezést nyert a Műszaki Egyetem középület-tervezési tanszékén. A nevét nem érdemes megjegyezni.) A külföldiek hitetlenkedve bámulták az új nevezetességet a Halászbástyáról, a pestiek pedig, az építmény sajátos színére utalva, elkeresztelték spenótháznak.
Botrányos létén kívül nem sok nevezetes esemény fűződik a Roosevelt téri házhoz. A munkaügyekkel foglalkozó minisztérium lelt benne otthonra, 1990 októberében itt folytak a tárgyalások az Antall-kormány és az ellenzéki „érdekvédők” között a taxisblokád árnyékában. A legfontosabb dolog talán most kezdődik a spenótház életében: a hírek szerint átalakítják a homlokzatát. Végre! Jobb későn, mint soha, mondhatjuk erre mi, közönséges városlakók, közben azon gondolkodva, hány hasonló objektumot kéne mihamarább átformálni. Ha már lebontani egyelőre nem lehet olyan városcsúfító rémségeket – mert horribilis pénzbe kerülne –, mint az Alagút utcai és Márvány utcai magasházak, a Margit körúti és a Déli pályaudvar mellett fekvő felhőkarcolók vagy a Vörösmarty teret nyugatról szegélyező úgynevezett „elizélt palota”, legalább némi kozmetikával elviselhetővé kéne tenni látványukat. A levonandó tanulság pedig az volna az efféle félresikerült építkezésekből, hogy még mielőtt az első kapavágás megtörténik, meg kell állítani, le kell fogni a kezét a felelőtlen megrendelőnek és a tehetségtelen, kártékony építésznek. Ha nem épül fel egy vacak ház, nem kell átalakítani.