A tudós Kalmár György Kármel-hegyi utazása

Irodalmunk egyik nagy hiányzója Kalmár György költő, fantaszta és nyelvtudós. A Tapolcafőn született furcsa szerzet Csokonai és Kazinczy kortársa volt. Valójában egy zseniális tudós meg egy madárijesztő egyvelege. Latin nyelvészeti dolgozatait ünnepelték Nyugaton, de a versei visszhangtalanok maradtak. Kazinczy, aki egyszer találkozott vele, borzadással elegy kajánsággal írja le meghökkentő külsejét, feje búbjára csúszott parókáját, földet seprő felöltőjét, meg az arcát ellepő tengernyi bibircset. Megjegyzi továbbá: amerre Kalmár György motyogva és egy jegyzetfüzetbe jártában is irkálva elvonult, bámész népek és utcakölykök csődültek a nyomába.
Ez az extravagáns költő és nyelvtudós korának egyik jeles világutazója volt. Bebarangolta a Mediterráneumot, a Kaukázust meg a Szentföldet. Jellemző rá, ahogy – nincstelen lévén – táplálkozott: olajat, sót és ecetet hordott magánál, és rendre ebből kotyvasztotta a napi étkét. Ember legyen a talpán, aki utána csinálja.
Kalmár Györgyből, aki kultúránk jeles és jeltelen bajnokai közül talán leginkább Csontváryval rokonítható, szintén nem hiányzott a gigantománia. Az ábécé betűire egyenként 5000 soros eposzt kezdett el írni, de csak az A betűvel készült el. E hexameteres művének részleteként meséli el 1755-beli Kármel-hegyi utazásának históriáját.
Hajóval érkezett a nevezetes szentföldi hegy alá. A táj ebben az időben a szultán birodalmának része. A hegy tövében karmelita szerzetesek rendháza áll. A hegyen ugyanakkor török „adószedők” és egyéb útonállók garázdálkodnak.
Kalmár György, miután keresztül-kasul bebarangolja a szent hegyet, s bekukkant még a barlangba is, amelyben a hagyomány szerint egykor Illés próféta tartózkodott, már ereszkedőben van alá a lankáról, amikor egy török csapat rajtaüt. „Védelmi pénzt” követelnek tőle. Költőnk nem lehetett ijedős ember, vitába száll a martalócokkal. Ezek nem tágítanak, sőt „csefudnak” (zsidónak) gondolják, és sok pénzt szeretnének kicsikarni tőle. Kalmár bizonygatja: ő keresztény utazó, akinek üres a zsebe. Mire a törökök azt kérik bizonyságul: vessen keresztet.
És itt az újabb bonyodalom. Kalmár – református lévén – nem hajlandó keresztet vetni. Ami a törökök számára egyértelmű bizonyítéka annak, hogy egy gazdag zsidót csíptek fülön.
A költőt bebörtönzik, ahonnan aztán a karmelita barátok közbenjárására eresztik csak szélnek az „adószedők”. A jámbor szerzetesekkel persze szintén összerúgja a patkót a konok Kalmár. Azok magyarázzák neki: a kereszt Jézus jele, a keresztvetés hasonlóképp, nyakas kálvinistánk azonban hajthatatlan. Mire a szerzetesek legyintve útjára bocsátják.
Kalmár hajóba száll, majd romantikus tájakról tudósít: sivatagi romvárosokról és virágzó kertekről, a helyszíneket azonban nem nevezi meg, így azok sajnos nem azonosíthatók…
Kár, hogy ez az extravagáns költő és furcsa világcsavargó kimaradt a magyar költészet panteonjából. Egyik felfedezője, Weöres Sándor kitűnő poétának tartja, akinek látomásos szemlélete részben nagy angol kortársa, William Blake szemléletével rokonítható. Kalmár műve nem könnyű olvasmány, de megéri a fáradságot. Sokszor kopár sorok és oldalak után felfénylik egy-egy szép táj, érdekes arc, tarka keleti város és piaci forgatag. Elmélkedik a hitről, a nyelvekről, a betegségekről meg a „szertefajzó állatvilágról”, virágzó ligetekről és havasokról, viharos tengerekről, korabeli szokásokról és tragédiákról. Összevissza indáznak és csaponganak a hexameterei, olyanok, mint egy farsangi menet. Kár, hogy csak kevesen olvassák.