Bethlen Miklós emlékei Zrínyi tragédiájáról

Gróf Bethlen Miklós, Erdély kancellárja, a magyar emlékirat-irodalom jelentős mestere, akinek műveit a tudós irodalomtörténész, Jankovics József rendezte sajtó alá, jelen volt azon az 1664-es, tragikus emlékű vadászaton, amely gróf Zrínyi Miklós költő és horvát bán, a török elleni harc vezéralakjának tragédiáját okozta. Történészek körében évszázadokig tartotta magát a hiedelem, hogy a nagyúrral osztrák orgyilkos végzett. Ma a historikusok úgy látják: a Szigeti veszedelem költője valóban vadászbaleset áldozata lett.
Bethlen Miklós nagy tisztelője volt Zrínyi Miklósnak, és igyekezett a szomorú emlékű vadászat minden mozzanatát megfigyelni és lehetőleg pontosan papírra vetni. „Dobráról mentünk Rakicára gróf Szécsi Györgyhöz – mint írja –, ki is egy nap becsülettel látott, és onnét Csáktornyára Zrínyi Miklóshoz. Érkeztem pedig oda 13. novembris 1664., nagy szerencsétlenségemre, mert csak öt nap lehetett véle ismerkedésem, s oda lőn. Engem ez a nagy ember érdemen felül becsüllött, és amennyire azt egynéhány napok alatt tapasztaltam, szeretett…”
Mint Bethlen megjegyzi, minden nap kilovagoltak a Csáktornya környéki erdőkbe vadászni. Végre aztán november 18-án „erdei disznókra menénk ebéd után hintón, volt ugyan paripa is.” Zrínyi a színhelyre érve „levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes bocskorra is felvonhatott, puskával béméne, és szokás szerént csak egyedül bújkálván, löve egy nagy emse disznót… Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk, estefelé is vala.”
Ekkor viszont odajött egy Póka nevű vadász, és közölte, hogy megsebesített egy hatalmas vadkant, mely elfutott ugyan, de követni lehetne a vérnyomán. Már indulnának, amikor Zrínyi barátságosan közli Bethlennel és a társaságában levő Zichy gróffal: „Öcsémuraim, kegyelmetek csak maradjon itt. Mindjárt visszajövök.” Valóban így is történt. Zrínyi Miklós elment Pókával, aki az utat mutatta neki, Bethlenék visszamaradtak. Ám egyszer csak a gróf inasa, Guzmics nyargal vissza vadul, és kiáltozza: „Hamar a hintót, az úr oda!” Odamennek mindnyájan, Bethlen Miklós pedig berohan az erdőbe, és látja: „Ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala.”
Ahogy az eseményeket az író-kancellár kibogozza, az történhetett, hogy Zrínyi Miklós bement a vadásszal a vadkan vérző nyomán a bozótba. Egy Majláni nevű inas, aki távolból követte őket, egyszerre csak Póka szörnyű ordítozását és jajveszékelését hallotta. Odarohant, és azt látta: Póka egy fán gubbaszt, Zrínyi arccal a földön fekszik, a vaddisznó pedig a hátán tombol. Majláni rálőtt a vadra, az elfutott, mire Zrínyi nehézkesen felállt, és mondta: „Rútul bánék vélem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott), sebtében állítsátok meg a sebnek vérét véle, az arra igen jó.”
De a vérzést elállítani a jelenlevőknek nem sikerült. A nagyúrnak – mint Bethlen írja – „csak elfolyt a vére, először ülni, osztán hanyatt fekünni, végre csak meg kelle halni, mert a fején három seb vala: egy balfelől, a fülén felül, a feje csontján ment csak el a kannak agyara, a homloka felé szakasztotta rútul a feje bőrit, más ugyan a bal fülén alól az orcáján, a szeme felé, rút szakasztás, de e kettő semmi: hanem a harmadik jobbfelől a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta, az ölte meg…”
Így jegyezte le Zrínyi Miklós tragédiáját a szemtanú, Erdély kancellárja, gróf Bethlen Miklós.