Budapest másodszor

Megadón reccsent a kétszárnyas ablak deszkája, amint a markoló kampós fogsora beleharapott a százéves épület falába. A forgalmas budapesti utcában gyorsan, szervezetten történt minden, még a közlekedés elől sem zárták le a területet. A munkavezető rövid és határozott utasításokkal vezényelte a bontást, a teherautók azonnal el is szállították a törmeléket. Igazából csak néhány idealista sziszegett, amikor kibukkantak a szürke és kopott vakolat mögül a hibátlan, száraz bélyeges téglák, a gombamentes, láthatóan tökéletesen nyíló-csukódó faspaletták, s az arányos, erős ablakok, rajtuk a kacskaringós kallantyúkkal. A rézkilincsekből már csak hírmondó akadt, s a zománcos ajtószámtáblácskákat is kimenekítették gondos kezek. A munkavezető tájékoztatása szerint a téglák és a legnagyobb tartógerendák kivételével minden egyéb házalkotórész a szeméten végzi fővárosi pályafutását.
Mielőtt siránkozásba fognék a (természetesen nem műemlék) földszintes pesti ház lebontása okán, s fújnék a villámgyorsan fölépítendő új lakóház, parkolóház, irodaház stb. lélektelen újdonságát előrevetítvén, fegyelmezem magam. Talán nem minden szörnyű, ami új, épülnek szerethető építmények is újra, bár a száz-százhúsz esztendős pesti házak bensőséges hangulatát, kopottságukban is sugárzó auráját, az emberléptékű méreteit, az elődök díszítőkedvét és lírai fővárosteremtő törekvését elvitatni nem lehet. Azonban a fürdőszoba nélküli, sötét és vizes lakás elűzi a XIX. század palotáiba ma is be-belibbenő romantika szellemét, az udvari vécé s a penészes konyha nem ismeri a barokkot, vagy a historizmus stílusjegyeit. De a markoló itt ép és egészséges ajtókat, ablakokat falt fel, s a ház számos használható és tetszetős darabja lett a kíméletlen bontás áldozata.
Kedves barátom költözött néhány éve egy alföldi tanyára Budapestről. Terjedelmes kapcsolatainak köszönhetően menekített a VIII. kerületi bontott házakból régi nyílászárókat, csempéket és kövezetet az egykori osztatlan iskolából udvarházzá avanzsált „haciendájára”. A valamikor emeletet tartó, érett gerendák ilyenformán a múltat és a jelent, a város és tanya közti távolságot hidalják át konkrétan és jelképesen is. Persze, ez már csaknem közhelyszerű példázat, de csakugyan igaz, s miért is ne lehetne igaz? Az ablak széles párkányán jut hely a virágnak, a hőszigetelés úgy is megoldható. A spaletta szebb, mint a redőny, s egy szúmentes, lecsiszolt valódi faajtó még az erdő illatát is magán viseli.
A kispénzű építkezők örülnének a fillérekért, vagy ingyen elszállítható anyagoknak, s még inkább örülnének a hozzám hasonló javíthatatlan idealisták a múlt hibátlan és újrahasznosítható „dizájnjának”, ha valamiképp hozzájuthatnának. A nem különösebben pompás vén lakóházaknak távozniuk kell, de darabjaik miért lennének teljes kárhozatra ítélve?
Valamit sikerült elhoznom a romok közül, néhány percre bemerészkedtem a kihűlt otthonok falai közé. Egy ovális zománctáblát süllysztettem a zsebembe, rajta archaikusan festett 7-es szám. Ki tudja? Még szerencsét is hozhat…