Egyedfejlődés

Indulok a könyvelőhöz. Vállamat a személyi jövedelemadó fizetésének közelgő határidejéből származó virtuális tömeg, kezeimet az elmúlt negyedév valóságos bizonylatainak súlya húzza a föld felé, amitől járásom a Dűne sivatagi regényhőseinek homokszörny-megtévesztő vonszolódására emlékeztet: lép, lép, csosszan, kivár, dobbant, csosszan, lép. Még szerencse, hogy a sarki zöldséges útba esik, lehet banánt venni a szeretethiány leküzdése végett. Fergeteges hiba.
A sarki zöldséges a szemünk előtt cseperedett nagymenővé. Három évvel ezelőtt egy nullára amortizálódott Zsukkal kezdte, honvédségi mackóban, micisapkával. Aztán egyre kevesebbet láttuk, már csak ritkán jött az alkalmazottait ellenőrizni, hogy véletlenül valamelyik kezdő nehogy má’ számlát adjon, vagy pláne a porosodó pénztárgépet piszkálja.
Rossz nap a mai, nem elég a könyvelő, érkezik a sarki zöldséges is, Pininfarina tervezte vadonat kupéjával úgy három centiméternyire elkerülve a bal lábfejemet, szabálytalan parkolásból kifolyólag. Aztán vigyorog kifelé a bőrülés mélyéről. Kárpótlásként személyesen szolgál ki, sőt, három év után még barátkozásba is kezd.
– Te mivel is foglalkozol? – kérdi, amikor jelzem, hogy két darab banán teljes mértékben kielégíti a szükségleteimet. – Szóval újságíró. Akkor értem – mondja, én viszon nem értem, hogy miért somolyog sejtelmesen. Számla nincs, blokk se, természetesen a pénztárgépet sem fenyegeti a használat veszélye, ám mindezt most, a táskámban lapuló bizonylatok társaságában legalább a duplájára fokozza az egyébként is alig-alig elviselhető lelki terhet.
És a könyvelő csak fokozza a rosszkedvemet, mert közli, hogy a karácsony délelőttjén vásárolt, a lélekvándorlás kérdéseit feszegető ezerforintos könyvet a legnagyobb jóindulattal sem tudja költségként elszámolni. Hiába az ésszerű érvelés, miszerint egy jó újságírónak ismernie kell a múltat, a családi költségvetésben kiemelt tételként szereplő tízszázaléknyi áfa odavész.