Én nem tudom...

Én nem tudom, elképzelhető-e a magyar politikai életben, hogy valamely pártcsoportosulás – esélytelenségét belátva – időnap előtt feladja a választási küzdelmet, s felszabadult energiáit önmaga átformálásának, modernizálásának, ifjításának, jobbá tételének szenteli. Van-e olyan párt, amely önmagát „visszametszi”, mint ahogy tesszük ezt az elöregedett rózsával? Ez például alaposan ráférne a szocialistákra, s általában a haladó erőkre, hiszen az elmúlt ötven-egynéhány esztendőt szüntelen harcban töltötték, az utóbbi tíz évben pedig kampányból átmentésbe, átmentésből kampányba zuhanva.
Sebhelyekkel teli fáradhatatlan veteránjaik mögött sikerre és hatalomra éhes fiatalok tülekednek, akik nem edződtek meg becsületes belső küzdelemben, s így tiszteletet és mértéktartást sem igen tanultak. Ezért félő, hogy ha újabb választási vereség következik be, nem békés fejlődés, hanem „forradalom” során rendeződik át a szocialista elit, s mint tudjuk, a forradalom nem mindig kedvez az erénynek és az értékeknek.
Mivel eszünkben sincs tagadni bizonyos baloldali értékeket, konzervatív voltunk ellenére aggodalom tölt el bennünket: mikor lesz végre Magyarországon erős, kommunista beütéstől mentes, hiteles szociáldemokrata párt, amelynek léte lehetővé tenné a nyugati demokráciákban természetesnek tekintett váltógazdálkodást, a túlhevültségtől mentes választási küzdelmeket, a civil szervezetek függetlenségét és megerősödését, a nemtelen politikai harc elnyugodtát, azt az értékegyensúlyt, amelyet a polgári társadalmak általában nem nélkülöznek.
Tehát a dolgot magát nézve azt kell hinnünk, hogy az MSZP-nek jót tenne még négy év pihenő. Eme megállapításunkban gúnynak vagy rosszindulatnak nyoma sincs, mivel csakis a társadalom érdekeit veszi figyelembe. Ezekkel az újabb esztendőkkel minden bizonnyal pozitív befejezést nyerne a rendszerváltoztatás, a bűnök – hivatkozási alapként is – lassan elévülnének, s hosszabb távon valószínűleg a fent említett belső szocialista forradalom is konszolidálódna, stabil pozícióhoz juttatva egy új nemzedéket, amely már a hatalomért folytatott harc legális és mértéktartó módjait ismeri.
Van-e erre remény?
Egy durva, kíméletlen kampány, s egy nekikeseredett sajtóháború után elég csekély. Bármi történjen is, a kapott sebek tovább sajognak. Ha egy új generáció kíméletlen, brutális harc közben tanul meg politizálni, a politikát valószínűleg összekeveri majd a brutalitással. Ezért veszedelmesek az MSZP átmeneti erős emberei, akik „vérgőzzel” akarnak rálicitálni az intrikákban jártas öregekre, ezért ijesztőek a Toller-félék, akik profetikus hevülettel űzik – virtuálisan – a gyalázkodást. Az ilyesfajta átmenet aligha lehet híd a kommunista múlt és a szociáldemokrata jövő között.
Sajnálatos, hogy az effajta emberek hamar ismertté válnak, és stílusuk a párt mérsékeltebb tényezőit is beárnyékolja. Az „öregekkel” legyünk elnézőbbek: egy Horn, egy Kovács számára valóban ez a harc lesz a végső, így a mentális terhelést nem könnyű elviselniük. Nem is kell abban bíznunk, hogy ők rövidesen eltűnnek a magyar közélet porondjáról, ha vágyódnánk is utánuk, akkor sem tudnánk sokáig megtartani őket. De a magyar baloldalnak sokat árthat, ha utánuk az ifjúságból már kinőtt középgenerációs „vadak” következnek, mint a modern szociáldemokrácia letéteményesei.
Reméljük, hogy az MSZP-nek van tartaléka: jól felkészült, becsületes, szociálisan valóban érzékeny, a baloldali értékeket tisztán hordozó fiatalok, akik négy–nyolc év elteltével a magyar választóközönség számára tisztes alternatívát jelentenek majd.
Hogy ez a „forgatókönyv” valóra válik-e, én nem tudom…