Felfelé menet a lejtőn

Orbán Viktor miniszterelnök bejelentése – miszerint a Magyar Fejlesztési Bank Rt. a profi labdarúgócsapatokban húszszázalékos üzletrészt vásárolhat – nagy vihart kavart. Az ellendrukkerek nyomban harci riadót fújtak. Hogy kerül a csizma az asztalra, állami támogatást adni a profi sportnak? Hogy képzeli ezt a miniszterelnök, újra államosítunk, meg így, meg úgy?
Az igazi sportvezetők örömmel üdvözölték a bejelentést, mondván, támogatják és követendőnek tartják az elképzelést. Dolgozatommal a jelenlegi sportvezetés erőfeszítéseinek sikeréhez szeretnék hozzájárulni azzal, hogy röviden összefoglalva közreadom gondolataimat, vagyis azt, hogy hogyan jutott idáig a magyar sport, és most miért kellett ezt a lépést megtenni.
Mindenekelőtt le szeretném szögezni, hogy a magyar sportban a ködösítő szöveg ellenére semmiféle rendszerváltás nem volt (ez csak most kezdődik, nyolc év semmittevés után). Nyolc évet kellett várni arra, hogy végre sportszerető kormányunk legyen. Ezért iszonyatos veszteségeket szenvedett el a magyar sport.
A korábban jól-rosszul működő sportfinanszírozási rendszer megszűnt, helyette semmi. Ezért a magyar sportból mintegy nyolcmilliárd forint eltűnt, a sportegyesületek pedig tízmilliárd forintos tartozást „termeltek”. (Ezen belül a telebingós tartozás is több százmilliót tesz ki, amit azóta sem rendeztek.) A helyzeten nem segített az adósságok részbeni elengedése sem, mert a hiánya megfelelő közgazdasági háttér hiányában rövid időn belül újratermelődött. Azaz megindult a hiány bővített újratermelődése.
A sportlétesítmények ezrei szűntek meg, és lett helyükön bevásárlóközpont, benzinkút, kutyasétáltató. (Sajnos még mindig hiányzik egy korrekt felmérés a jelenlegi állapotnak megfelelően, amelyből meg lehetne állapítani a veszteséget, ami elképesztő lesz.) Egy 1989-es felmérés szerint 22 025 sportlétesítményünk volt, ebből 3260 volt a labdarúgópályák száma. A sportegyesületek száma az 1989. évi 3052-ről 1991-re 2176-ra csökkent. A szakosztályok száma 25-30 százalékkal lett kevesebb, pedig ezek az utánpótlás-nevelés legfontosabb műhelyei. A minősített edzők száma 30 százalékkal csökkent.
A sportegyesületekben foglalkoztatott sportolók száma az 1986. évi 1 184 749 főről 1995-re (a természetbarátokkal együtt) 343 350 főre, csaknem egynegyedére csökkent! Ezen belül az igazolt labdarúgók száma az 1988. évi 94 085 főről csaknem 70 ezer főre zsugorodott. A felsorolásból egyértelműen kiderül, hogy a rendszerváltás legnagyobb vesztese a magyar sport. Mindez azért történhetett meg, mert az előző kormányzati ciklusokban a kormányzat, a politika nem szerette a sportot. A sport túlélése érdekében érdemben nem tettek semmit, az 1996. évi sporttörvény fabatkát sem ér, úgy rossz, ahogy van. Ez a magyar sport szégyene. Ráadásul az adótörvények is agyoncsapták a sportot, a totópénzek megszerzése érdekében semmit sem lehetett tenni. A sportfinanszírozás elégtelenségét, a totópénzek sportba való visszaforgatásának még csak a lehetőségét sem lett volna szabad megemlíteni. A kritikai észrevételeim publikálását maga az OTSH volt elnöke (Gallov Rezső) állította le a sajtószabadság jegyében. A sportvezetés nem merte felemelni szavát a sportfinanszírozás érdekében, mert félt, másrészt pedig saját zsebével volt elfoglalva. Az OTSH-ban már a kilencvenes évek elején bimbózott a korrupció: Zemplényi-ügy, telezsebrebingó, tévéközvetítési jogok jelképes, egy forintért való elherdálása. Az előző sportvezetés miért nem kér bocsánatot a sportszerető közvéleménytől?
Az ISM ezt örökölte. Van mit rendbe hozni.
Most végre sportszerető kormányzat van, 1998-tól. Eredményeik kézzel foghatók. Az OTSH korrupt – tisztelet a kivételnek – vezetését leváltották, létrehozták az ISM-et, ezzel megfelelő rangra emelték a magyar sportot. A költségvetési támogatást megduplázták. Komoly erőfeszítéseket tettek a sportlétesítmények megmentése, a labdarúgás feltámasztása, az utánpótlás-nevelési rendszer megszervezése érdekében, és ehhez jelentős anyagi támogatást is adnak. A kormány tudomásul vette, hogy az állam nem vonulhat ki a sportból, mert különben a magyar sport sírásóinak akarata érvényesül. Ők nemcsak ígérgettek, hanem valóban komoly segítséget adnak a magyar sport túléléséhez, a labdarúgás felemelkedéséhez. Most azok kritizálják az Orbán-kormányt, akik nagyrészt közreműködtek a felsorolt milliárdok elvesztésében, elherdálásában, sőt, továbbmegyek, fölöslegesnek tartják az olimpia, a labdarúgó Eb megrendezésének még a gondolatát is (ez milyen sportszeretet?). Mondják, nincs rá pénz. Ez nem más, mint az alkalmatlanság reakciója, és még kormányozni is akarnak. Mikor tanulják meg végre, hogy mostanság a menedzserszemléletnek kell érvényesülni? (Ezt tanítják a Magyar Testnevelési Egyetem menedzserképző szakán, tessék beiratkozni.)
A gazdasági élet vezetőinek ma kreatívan kell gondolkodni! Mint szakember, természetesen tisztában vagyok a makrogazdaság jelenlegi helyzetével. Megítélésem szerint a magyar gazdaság teljesítőképessége biztató, és megfelelő alapot nyújt a sportot szerető, azt támogató koncepciók megvalósításához. Ha ez megvalósul, és miért ne valósulna meg, akkor jelentős lépést tettünk a magyar sport túlélési lehetőségeinek biztosítása, a piaci viszonyok kialakulásának előmozdítása érdekében. A labdarúgás pedig elindulhat a fejlődés útján, felfelé a lejtőn.
A szerző az OTSH volt elnökhelyettese