Haláltánclépések élőknek

Minden új esztendő remények és félelmek forrása, hiszen az ember számára az időszámítás elsődlegesen az öregedés biológiai folyamatának szimbóluma, magunkra vonatkoztatva tudjuk megérteni. Az új év tartogathat örömet és szomorúságot egyaránt. Reményeinkről szívesebben veszünk tudomást, mint félelmeinkről, de volt idő, amikor örömre és bánatra, az életre és a halálra egyszerre figyelmeztették az embert, akár még ünnepi pillanatokban is. A régi kalendáriumok például az elmúlásra is felhívták olvasóik figyelmét. A forma a mai ember számára alighanem elrémisztő. Nem szívesen gondolunk bele, hogy a következő újévi koccintást sokunk már nem érheti meg.
Az emberi élet végességére emlékeztető, kaszával, íjjal vagy csak önmagában ábrázolt csontváz mint a halál szimbóluma, illetve a haláltánc időről időre „divattémává” válik. A katolikus dogmatika a végső események fejezetében foglalkozik a halál, az ítélet és a föltámadás kérdéskörével; a hitszónokok időről időre elővették és magyarázták az egyház tanítását a quatuor hominum novissimáról.
A nagy pestisjárványok idején értelemszerűen foglalkoztatta az embereket a kérdés. A fekete vagy sietős halál az egyik legalattomosabb betegség volt a középkorban; a XIV. században alig négy esztendő alatt az akkori világ egyharmadát ölte meg. Kínából a nagy karavánutakon keresztül hurcolták be a kórokozókat Törökországba, innen pedig Itáliába. Rövidesen egész Európában elterjedt, és évszázadokon keresztül újra meg újra megjelent. A pestis a nyirokrendszer gyulladásával jár, s a betegek testét bűzös, elgennyesedő fekete kelések borítják. A kór lefolyása igen gyors, a fertőzés után egy héttel már jelentkeznek az első tünetek: fejfájás, hidegrázás, gyakori hányás, a nyálkahártya kiszáradása. A betegek 70–90 százaléka az első tünetek megjelenésétől számított harmadik napon már nem él. A fertőzést a patkányoktól, bolhacsípéssel, bőrön keresztül lehetett megszerezni. A betegség gyorsan terjedt, és a karanténon, vagyis egész települések, városok teljes lezárásán kívül más úton lehetetlen volt védekezni ellene. Annak viszont, aki a karanténon belül maradt, jó esélye volt a gyors halálra. Nem csoda, ha az állandóan leselkedő, alattomos betegség félelmetes közelsége valóságos haláltánckultuszt eredményezett.
De kedvelt témájuk volt a haláltánc festőknek, zenészeknek, költőknek sok évszázadon keresztül, a nagy pestisjárványok előtt és után újra meg újra feldolgozták a középkori motívumot. Az utóbbi évtizedekben a haláltánc motívumának kialakulását és terjedését összehasonlító tudományos vizsgálódás tárgyává tették. Legutóbb 2001. szeptember elején tartottak haláltánc-konferenciát az admonti bencés monostorban. Az előadásra igen sokféle szakembert kértek fel. Úgy tűnik, az orvosi, pszichoanalitikusi, történészi, irodalmári, zenetörténészi, művészettörténészi, néprajzi megközelítés vihet közelebb bennünket a haláltáncok komor világának megértéséhez.
A kaszával ábrázolt csontváz mint a halál megtestesítője antik eredetű jelkép, átmeneti feledés után a középkor végén viharos gyorsasággal terjedt el a képzőművészetben. Érdekes módon nem Jeremiás próféta volt a fő inspiráló, aki rendkívül expresszív képekkel ábrázolta a pusztulást, és akinél a halál-arató párhuzam talán először fordul elő: „A halál bemászott ablakainkon, behatolt palotáinkba. Letarolta csecsemőinket az utcán és ifjainkat a tereken. A holttestek ott hevernek, mint a ganéj a föld színén. Vagy mint a levágott rendek a kaszás után, és nincs, aki összegyűjtse őket” (Jer 9.21).
A mulatozókat vagy munkába feledkezőket utolsó táncba vivő halál, maga a haláltánc, a danse macabre elnevezése és eredete egy középkori szokáshoz kapcsolódik. A Makkabeusok második könyvében olvasható, a zsidó szabadságharcot eltipró IV. Antiochus Epiphanes által könyörtelenül megkínoztatott és kivégeztetett hét testvér anyjukkal való utolsó párbeszéde alapján írt mű volt az a középkori színjáték, amelyet Párizsban az Ártatlanok (Aux Innocents) kolostorában adtak elő évről évre, Chorea Machabaeorum címmel. A körtáncban a halál mind meghatározóbb szerepet kapott, majd lassanként az egész színjáték fő gondolata a kikerülhetetlen és válogatás nélkül mindenkit elérő vég lett. A kolostor körüli temető falán lefestették a komor jelenetet is; talán ez az 1424–25 körül keletkezett képsor volt az első haláltánc-ábrázolás. Villon is járt itt, akit a kor nagy, ismert témája egész versciklusra ihletett. Szinte az olvasó szeme előtt vonulnak el a legkülönfélébb rangú, korú és nemű halandók, maga az egész emberi társadalom: „Mert hát légy bölcs, légy balga, pap, / Laikus, gazdag vagy szegény, / Fösvény, tékozló, kicsi, nagy, / Úr, paraszt, szép, rút, bűn s erény, / Bármily rangú földi szirén, / Csupa nyakék, dísz, kincs, sugár, / Hiába: e föld kerekén / Mindenkit elvisz a halál” (Szabó Lőrinc fordítása).
De ne gondoljuk, hogy a mulandóságra, az élet végességére figyelmeztető körtánc erkölcsnemesítő célzata kizárja a szórakoztatás igényét. A színpadon előadott haláltánc mulatság is volt, zenével kísért látványosság, amelyet nem csupán az egyszerű nép szórakozására mutattak be vásári forgatagokban. Tévedés lenne azt gondolni, hogy a „mindenkit elvisz a halál” gondolata, a vég demokratizmusa csak a társadalom kárvallottjai számára jelentett „elégtételt” és szórakozást. Egy párizsi temető főkapujára maga Berry herceg faragtatta a haláltánc képét, nyilván a maga gyönyörűségére és a hozzátartozók vigasztalására. A burgundi herceg pedig a saját palotájában, Brugge-ben adatott elő egy haláltáncot. Ezek az apró adalékok rávilágítanak arra, hogy milyen rendkívül bonyolult társadalmi szereppel és lélektani hatással számolhatunk a haláltáncok esetében.
Vannak olyan vélekedések is, amelyek szerint a haláltánc a három élő és a három halott legendájából, illetve ennek különböző dramatikus és egyéb szokásokkal, hiedelmekkel való kölcsönhatásából eredeztethető. Egy meglehetősen elterjedt középkori babona szerint például telihold idején éjfélkor a halottak a temető közepén körtáncot járnak. A halottak tánca nem azonos a haláltánccal, és a két motívum egymástól függetlenül is létezett. Goethe 1813-ban írt versében a temetőőr bizarr csínjéről olvashatunk: a halottak táncának bátor és meggondolatlan szemtanúja ellopja az egyik halott magáról ledobott ingét, és ezért csaknem a csontváz bosszújának áldozatává válik. A halottak táncának hiedelme mindenesetre nagyon hatékonyan segíthette a haláltáncmotívum kialakulását és elterjedését. Hasonlóképp a három élő és a három halott legendája. Ez a történet vélhetően keleti eredetű, Európába arab közvetítéssel jutott. Három fiatal útra kel, és hosszabb-rövidebb vándorlás után három, oszlásnak indult halottal találkozik, akik figyelmeztetik őket: „Olyanok voltunk, mint ti vagytok, és olyanok lesztek, mint mi vagyunk” – mondják a jóindulatú tetemek. Egy érdekesebb változat szerint az ifjak egy nyitott sírt pillantanak meg, amelyben saját oszladozó hullájukat vélik felfedezni. A történet célja, bármely alakban szerepel is, egyértelmű: emlékeztetni a hallgatóságot a személyes, a kikerülhetetlen halálra. A középkor gondolkodásmódja túlságosan hangsúlyozta a test és lélek dualizmusát. A haláltánc esetében úgy tudott materialista lenni, hogy a szándék teljesen spirituális volt.
A halált nemcsak kaszásként, aratóként ábrázolták, aki minden élőt elér és levág, hanem számtalan egyéb formában is. A középkor derekán még eleven ember alakjában jelent meg, mint az amiens-i székesegyház Utolsó ítélet kapuján. Akárcsak az apokalipszis negyedik lovasa, hiszen ez is élőlény. Szent János jelenéseinek szereplője vélhetőleg a lovag alakjában megjelenített halál képének elődje. A negyedik pecsét feltörése után pusztító lovast így írja le az evangélista: „Erre fakó lovat láttam, a Halál ült rajta, nyomában az alvilág. Hatalmat kapott a föld negyed része fölött, hogy karddal, éhínséggel, halállal és fenevadakkal pusztítsák az életet” (Jel 6.8). Máskor vadász képében jelenik meg, amint emberekre nyilaz, Dávid gyászéneke, a hetedik zsoltár alapján. Későbbi megjelenítési forma, de szintén elterjedt ábrázolási mód a danse macabre-okban a zenészként ábrázolt halál. A tánchoz muzsika is kell; a csontvázak többnyire fúvós, pengetős és ütős hangszeren kísérték komor mulatságukat. A halandó földi idejének végére pedig a homokórával figyelmeztettek a halált megszemélyesítő csontvázak.
A haláltáncmotívum gyors terjedésének oka nemcsak a pusztító pestisjárványok okozta félelmekben és középkori hiedelmekben keresendő, hanem abban, hogy a rémisztő, de érdekes kép, a mindenkit foglalkoztató vég gondolata, a halál demokratizmusának problémája igen gyakori eleme lett a kolduló rendi vándorszónokok szentbeszédeinek. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a ferencesek és a domonkosok révén került a csontváz mint halálszimbólum az európai gondolkodásba, méghozzá oly módon, hogy a barátok távol-keleti missziós útjaikról hozták magukkal Európába. Kölcsönhatás lehetett, de maga a motívum Európában lényegesen régebbi, és folyamatosan kimutatható az ókortól a középkorig. Petronius a Trimalchio lakomájában írja le a roppant tehetős, ám csekély ízléssel megáldott házigazda szórakozását, aki több részből összeállított, mozgatható ezüst csontvázat dobott a lakomázók elé, hogy az elmúlásról moralizálhasson, bizonyítva ezzel filozofikus hajlamát.
A csontvázként megszemélyesített halál képe mint félelmetes és borzongató kultúrtörténeti előzmény közvetlenül és közvetve a mi évezred eleji világunkban is jelen van. Magas kultúraként és szubkultúraként egyaránt, néha-néha a nekrofília határait súrolva. Ha a középkor halálkultúrája materialista volt, mit mondhatunk a mi világunkra?