Hétköznapok országútján

Amikor elindult velünk a távolsági busz, már minden ülőhely foglalt volt. Az utolsó pillanatban érkezett idős házaspárnak csak egymástól távol tudtak helyet szorítani. A férfi a sofőr közelében, felesége pedig a busz közepe táján jutott ülőhelyhez.
Sokáig csak a motor egyhangú brummogása hallatszott, mint távoli, andalító zene. Ha behunynám a szemem, azt is hihetném, hogy tengeralattjárón utazom, amely egyre mélyebbre süllyed velem. A csend csak akkor tört meg, amikor kikeveredtünk a nagyváros forgatagából. Megszólalt az asszony.
„Te, apu, jól bezártad a bejárati ajtót? Kettőre?” A csend újra sűrűsödik, már mély vizeken járunk, s mindenki a választ várja. Apu, az öreg házastárs most nyilván a zsebeit tapogatja, a kulcsokat keresi, hogy felidézze emlékezetében az ajtózárás pillanatát. „Bezártam, Amál, már hogyne zártam volna?!”
Érd határában megint kérdez Amál néni. „Apu, remélem, jól megöntözted a virágokat! Vittél friss vizet az ablakok között álló vázákba is?” A válasz megnyugtató. A busz közönsége megkönnyebbül. Apu, lám, pontosan teljesített minden rábízott feladatot. Félig nyitott szemmel, az álommal küszködve azon tűnődöm, vajon a városnak melyik részén lehet a két öreg lakása az ablakok közé kirakott muskátlikkal és a vázákban álló virágokkal. Amelyeket talán az unoka hozott. Névnapra.
„Feladtad a csekkeket is, apu?” – érkezik a kérdés egy újabb kanyarban. Most már érezni lehet a szorongást a buszban. Mi lesz, ha apu a zsebében felejtette a kitöltött csekkeket? De nem, ilyesmi nem történhet meg, apu precíz ember, aki nemcsak kevéske nyugdíját osztja be gazdaságosan, hanem a tennivalóit is. „Sok mostanában a telefon. Megmondtam már, hogy nem kell mindenkit viszszahívnod. Az csak a postát gazdagítja! Nem fázol ott elöl, apu?”
A válasz megint csak megnyugtató: nem fázik, a sál is a nyakán maradt. Most ő kérdez, hangja rekedtes, megfázhatott. Mert Amál néni nem engedi a szobában dohányozni, hanem kiküldi a körfolyosóra, ahol mindig nagy a huzat.
„Arra gondoltam az előbb, Amál, hogy talán bent maradt a szomszédok cicája az előszobában. Bezártuk. Akkor surrant be, amikor bevettem a postát.”
Amál megnyugtatja. Hangja határozott. Kirakta a szűrét. Nyávogjon most más lakása előtt, ha megéhezik. Mert olyan senki macskája az a bizonyos cica, a ház lakói etetik. Képzeletemben most a macskát is látom, gondolom, hogy az utasok lelki szemei előtt is felrémlik. Mintha bánatos nyávogását is hallanám, de aztán rájövök, hogy csak a fék csikordult meg. Minden házban akad ilyen cica, és minden házban akad egy kis tej is számára. Könyörületből.
„Elfeledkeztem a gázórásról, Amál! Tegnap bedobott egy cédulát a postaládánkba, hogy ma jön a gázórát leolvasni.” Amál néni válaszra sem méltatja, csak nagy sokára szólal meg újra, azt kérdezi, hogy mikor ér a busz Dunaújvárosba. „Kérdezd már meg a vezetőt, apu!”
Az öreg krákog, érezni, hogy várja az alkalmas pillanatot. A kanyar után végül rászánja magát.
„Ne haragudjék, szakikám, hogy zavarom, messze van még Dunaújváros? Merthogy mi oda megyünk vendégségbe a Szabóékhoz. Maga nem ismerős Dunaújvárosban? Szabóékat Szlovákiából telepítették át, iskolatársam volt az öreg, itt dolgozott az építkezésen, szerencsétlenség áldozata lett. Gizike, a felesége meg Amál barátnője.”
A buszvezető nem válaszol, el van foglalva, forgalmas az út, két teherkocsit is megelőz, s csak aztán válaszol, amikor a városba vezető útra kanyarodik. „Már meg is érkeztünk!”
Gombnyomásra nyílnak a busz ajtói. Sokan leszállnak, Amál néni már furakodik is előre a szatyrával. A sofőr lesegíti, kezit csókolomot köszön neki, és utánuk kiált: „Csókolom a Gizikét is!”
Robog velünk tovább a busz, de ez már nem az az előbbi busz, a meghitt, az otthonos, a barátságos. Rideggé, reménytelenül szürkévé változott, senki sem szól senkihez, mintha a világ sokasodó gondja szállt volna fel Amál néniék helyébe. Pedig csak az ellenőr volt, zömök, mosolygós emberke, aki a jegyeket kérte és szalutált.
Robogtunk némán tovább az álommal és a fáradtsággal küszködve a vigasztalan téli borongásban. Azt hiszem, mindenkinek hiányérzete volt. Hogy mi hiányzott? Talán az idős házaspár évődése, vagy az, hogy kialudt a gyertyák fénye, és elmúltak az ünnepek. A hétköznapok szürke országútján utaztunk.