Jön a koppenhágai expressz?

Ki a hiteles européer? című cikkemben (Magyar Nemzet, január 11.) a posztkommunista politikai (nemzeti) identitás bizonytalanságával magyaráztam az európaiság monomániás túlhangsúlyozását és az annak megfelelő szerepjátékot. Véleményem szerint ezzel a kollektív társadalom-lélektani zavarral magyarázható az MSZP választási propagandájának elvi alapja (nemzeti közép) és a kampánystílusnak a magyar–román egyetértési memorandum elleni durva támadásokban kicsúcsosodó radikális hangvétele közötti ellentét.
Az MSZP-t a Willy Brandt által meghirdetett Neue Mitte (új közép) és Tony Blairnek a brit Munkáspárt baloldalával szemben is kínált (!) centrista alternatívája, de még inkább ezek sikere ihlette meg. Döntő motívum azonban az lehetett, hogy a választópolgárok többsége Magyarországon is a politikai és ideológiai közép felé orientálódik. A választási stratégiai megfontolást a nemzeti jelző miatt tartom elsődlegesnek, hiszen a magyar baloldal nemcsak nehezen tud mit kezdeni a nemzeti kérdéssel (lásd szomszédsági politika, szomszéd népek érzékenysége, Trianon stb.), hanem mindig is egy modernizációval és európaisággal szemben értelmezett nacionalizmust szimatolt a felvetésében. Habár Pozsgay kilépésével és Szűrös elszigetelődésével (kizárásával?) végképp pont tehető az MSZP népi-nemzeti szárnya történetének végére, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szabad demokratákhoz képest a szocialisták általában nagyobb affinitást mutattak a „nemzeti oldal” által nemzetinek tartott kérdések iránt. Bizonyítja ezt a Szent Korona-törvény és a státustörvény elfogadása vagy az az egyediségében is szimbolikus példa, ahogy Makó szocialista polgármestere együttműködik városa fejlesztésében Makovecz Imrével. Az viszont kérdéses, hogy a baloldal nemzeti elkötelezettségét azok képviselik-e autentikusan, akik most, néhány hónappal a választások előtt döbbentek rá nemzeti identitásuk tényvalóságára.
A „nemzeti közép” jelszavával az MSZP (Medgyessy és kampánystábja) kísérletet tesz a sok jóval nem kecsegtető bal–jobb törésvonal áthidalására (a baloldaliság talán elegendő az erre fogékony szavazók begyűjtésére, de elégtelen a bizonytalan tömegek megszólítására), valamint a Fidesz és az SZDSZ jobbról előzésére. A szavazók számára is átlátható pozíciók és szerepek szerint ugyanis a közép foglalt (jobbközépen Fidesz és MDF, balközépen az SZDSZ), ezért az MSZP-nek egy ideológiailag rosszabb, az SZDSZ-től balra levő starthelyről kell felvennie a versenyt az előző fél évben szavazókat mozgósítani képes Fidesz–MDF-listával. A stratégiai és taktikai szempontokat bizonyítja a ellenzéki sajtó és értelmiség ráutaló magatartása: szemérmesen hallgatnak, holott mindeddig rendkívül érzékenyek voltak mindennemű nemzeti retorikára. Medgyessynek most nem kell ilyen természetű intellektuális akadályokkal megküzdenie, pedig ő egy másik tabut is döngetni kezdett, amikor a konzervatív értékek (család!) integrálását is meghirdette. A szocialisták egyszerre nemzeti és konzervatív miniszterelnök-jelöltje a vallást valószínűleg csak azért nem einstandolta, nem jutva el az Isten-haza-család szentháromságához, mert azt az első magyar Tony Blair, Németh Miklós már megtette. Némethnek jutott volna a feladat, hogy a vidéki és vallásos (!) szavazók közül legalább öt százalékot meghódítson. Az MSZP (Medgyessy és kampánystábja) ideológiai expanziójával párhuzamosan az Orbán-kormányt és a Fideszt ostorozó sajtóban hirtelenjében felértékelődött Antall József konzervativizmusa és az 1945 előtti keresztény-nemzeti középosztály kvalitása.
Píár ide, marketing oda, az MSZP ugyanakkor módszeresen hatástalanítja a nemzeti közép stratégiáját azzal, hogy a radikális jobboldalra jellemző retorikával támadja az egyetértési nyilatkozatot: a nemzet elárulása, a románok beözönlése és áradata, a kormány rászabadítja az országra a románokat, növekedni fog a románellenesség és a román bűnözés stb. Ez a nyilvános beszédstílus nem a józan kételyeket tükrözi. Nem az objektív helyzet változásának reális következményeitől félt, hanem félelmet kelt. Olyan félelmet, amellyel a nyugati radikális jobboldal operál, viszont sokkalta nagyobb migrációs nyomás mellett. A szocialisták szeretik vigyázó szemeiket a külföldi, főleg nyugat-európai trendekre vetni (vilniusi, majd varsói gyors, valamint baloldali kormányok az unióban), és bizonyára nem kerülte el a figyelmüket, hogy a kormányzó dán szociáldemokraták decemberben azért rendeztek előrehozott választásokat, mert népszerűségi mutatóik kivételesen jók voltak, s azért vesztettek, mert az utóbb nyertes liberálisok (!) a kampányuk középpontjába állították az egyébként hosszú ideje akut problémának számító, de magyarországi mércével nem mérhető bevándorlás kérdését…
A magyar baloldalon most mély ideológiai zavar van. Jó két évtizede mechanikusan vették át a nyugati baloldal téziseit, ami bizonyítani hivatott a nyugati értelemben vett szociáldemokratizálódásukat. A legfontosabb tételek egyike a konzervatív, jobboldali „jóléti sovinizmus” bírálata volt. Eszerint a jobboldal a bevándorlás szigorítását egyáltalán nem nemzeti megfontolásból szorgalmazza, hanem mert rasszista és szűkkeblű: nem akarja megosztani a magasan fejlett jóléti társadalmak életszínvonalát a fejletlen és elmaradott országokból érkezőkkel. Ez a doktrína volt az oka, hogy amikor Gerhard Schröder német kancellár felvetette, hogy az Európai Unióhoz csatlakozni kívánó országokkal szemben hétéves moratóriumot alkalmazzanak az uniós országok munkaerőpiacának védelmére, ideológiailag következetes baloldaliak rasszizmussal és idegenellenességgel vádolták meg. Ebben az ügyben a magyar jobb- és baloldal viszonylag egységesen azt vallotta, hogy a tényekből kell kiindulni. Abból, hogy valójában mi és melyik munkaerőpiac vonzza a magyarokat, s még inkább: valójában mekkora a munkaerő vándorlási hajlandósága.
Ez volt a közös álláspont akkor is, amikor az előző ciklusban Karl Stix, Burgenland szociáldemokrata tartományi kormányzója riogatott a magyar munkavállalókkal. Ez a magyar stratégiai egység megingott, amikor Jörg Haider védte az osztrák munkaerőpiacot (neki nem szabad, amit Schrödernek, Stixnek és Medgyessynek szabad), és felbomlott a közelgő választásoknak köszönhetően.
A nemzeti középet semlegesítő másik, de hasonló eleme a szocialista kampánynak a tíz évvel ezelőtti politikai hangulat felidézése. A baloldali értelmiség közül sokan hangot adtak akkor félelmeiknek, nyilvánosan bevallották, hogy mekkora lelki tusa számukra ebben az országban élni, valamint hogy a biztonság kedvéért (sosem tudni alapon) a bőröndök be vannak csomagolva, és az útlevelüket állandóan magukkal hordják. Megalapították a Tégy a gyűlölet ellen! mozgalmat, a Demokratikus Charta radikálisai pedig arról beszéltek, hogy az MDF katonai puccsal fogja megakadályozni a haladó erők választási győzelmét, amit jó néhány ellenzéki publicista készségesen ismételgetett. Közlekedési balesete után Horn Gyula azt sugallta, hogy merényletet követtek el ellene, majd Vancsik Zoltán tragikus halálával kapcsolatban sem zárta ki a politikai szándékot. A baloldali sajtóban gyakran utaltak arra is, hogy a kormány áll az Élet és Irodalom szerkesztősége elleni bombamerénylet (?) és Farkasházy Tivadar autójának felgyújtása mögött. Medgyessy Péter sietős miniszterelnök-jelöltté választását azzal indokolták a szocialisták, hogy a kormánynak hátsó a szándéka, idő előtti választásokat akar tartani, majd választási csalással vádolták meg, és külföldi megfigyelőket követeltek. Medgyessy a „miniszterelnök embereit” gyanúsítja meg üzleti machinációinak leleplezésével és autójának feltörésével (?).
A nemzeti közép országot járó és nyilvánosságban rendszeresen megnyilatkozó képviselői mindeközben felemelik szavukat a társadalom kettéosztásával és megfélemlítésével, no meg a gyűlöletbeszéddel szemben. A bevándorlással ellentétben ez már nem a jobb-, hanem a baloldali radikalizmus eszköztárába tartozik.

A szerző politológus