Kilencedik kerületi Korda-Kovács-show

Az asztali vörös gyomorból jövő gőze fogadja a Magyar Szocialista Párt lakossági fórumára érkezőket. A szagözön forrása a Ferencvárosi Művelődési Központ színháztermének bejáratánál ücsörög, onnan szidja már jó előre a kormányt, hogyaszondja: rohadt rablóbanda. Ráadásul mindehhez cseppett hörög, amitől a levegőben terjengő kadarkakipárolgás időnként szinte láthatóvá sűrűsödik.
Akinek viszont sértetlenül sikerül áttörnie a szagfüggönyön, odabent telt házat talál, a nyugdíjasok nem csak a nézőtéren, de még a falak mellett is tömött sorokban várják az MSZP elnökének csütörtöki föllépését. Kovács László jelenését megelőzően azonban még át kell esnünk a szintén lelkesen várt Korda György és Balázs Klári show-műsorán.
– Örömmel látom, milyen sok fiatal jött el ma este – mondja Korda György a nyugdíjasoknak, hozzátéve, hogy mivel az új generáció – talán a BIT-es rendezők – nem ismeri a régi slágereket, megmutatja nekik, miként is mulatott a magyar nép úgy három évtizeddel ezelőtt. És elkezdődik a múltidéző parti: Korda György hangja betölti a termet, partneréről viszont ugyanez már nem mondható el, mivel a mikrofon megmakacsolja magát, megfosztván a hallgatóságot Balázs Klári szólamaitól. A technikusok viszonylag hamar orvosolják a malőrt, így a show-műsort teljes hoszszában végigkísérő mély búgástól eltekintve teljes szépségükben hangozhatnak föl a páros legnagyobb slágerei.
– Most pedig vegyen mindenki a kezébe egy képzeletbeli pezsgőspoharat, és Verdi Traviatájának dallamára koccintsunk Kovács László és a Magyar Szocialista Párt sikerére – kéri a produkció végén Korda György a közönséget, hogy ha a fantáziájuk segítségével is, de igyanak előre a medve bőrére. A meghajlásokat követően sajátos vándorlás indul meg. A pusztán Korda–Balázs-rajongók elhagyják a termet, hogy helyeiket átadják a „nem diszkózni jöttünk” mozgalom mind ez idáig odakint várakozó elszánt tagjainak.
De máris ott áll a színpadon a szocialisták elnöke. Kovács László a győztes politikusok klasszikus „fej fölött összekulcsolt kezek” pózában fogadja a tapsot, majd bemutatja az egyelőre szerényen a háttérben maradó kollégáit, Kökény Mihály egykori egészségügyi minisztert, országgyűlési képviselőt és Pál Tibort, a IX. kerület MSZP-s alpolgármesterét.
Cammogósan indul a fórum, mind az elnök, mind a közönség nehezen melegszik be. Telnek a percek, de a hangulat csak nem akar javulni. Ekkor viszont Kovács László elmeséli, hogy bizonyos pártja győzelmében, mivel a piros lámpánál várakozva gyakran rádudálnak, és a sofőrök az ég felé böknek a mutatóujjukkal. A nyugdíjasok szolid derültséggel nyugtázzák a baloldali politikus kereszteződésbéli kalandjait, de Kovács László már érzi a színpadot, s szünetet sem hagyva előrántja az aduászt.
– Orbán–Nastase-paktum – jelenti be egyszerűen, majd hozzáfűzi, hogy mindez akkor, amikor Magyarországon nem csökken a munkanélküliek száma. Végre vastaps, szónok és hallgatóság között létrejön az a bizonyos láthatatlan idegi kapcsolat, hiszen mindenki megkapta, amiért jött, az elnök elégedetten szemléli a népet, a nép pedig hangosan tapsol és füttyög. Innen már könnyű, de – biztos, ami biztos – Kovács László még feleleveníti a másfél órával korábbi látogatását a vásárcsarnok kofáinál, amelynek során az a szerencsés véletlen fordult vele elő, hogy a piaci árusok épp azokat a dolgokat sorolták elő, amit az MSZP is mondogatni szokott. És pont úgy.

– A kormánynak mennie kell – zárja sorait a pártvezér, ám a közéletben egyelőre csak annyi mozgás történik, hogy érkezik a szocialista párt ifjú reménysége, Pál Tibor alpolgármester. Elnökével ellentétben az alpolgármester vicces kedvében van.
– Lehetne szeretni a jelenlegi kormányt, hiszen fiatalok és demokraták – közli a közönséggel, de a mondat végén nem viszi le a hangsúlyt, éreztetvén, hogy nem lett áruló, csupán valami huncutságra készül. – Tehát itt állhatna mellettem az Isépy bácsi vagy a Cseh Mariska néni – sül el az alpolgármesteri slusszpoén, kacagásra késztetve még a másfél órás ácsorgásban megroggyant térdű idős embereket is. Sajnos azonban az ifjú politikus mindössze ezen újdonsággal lepi meg jövendőbeli szavazóit, ugyanis néhány helyi érdekeltségű üggyel megtoldva hűségesen elismétli a Kovács László által elmondottakat. Önálló gondolatra a monológ végéig kell várni, igaz, ekkor Pál Tibor meglepő őszinteséggel fedi föl legféltettebb titkát, miszerint a rendszerváltás megindulásakor a szocialisták nem így gondolták a dolgokat.
Harmadikként Kökény Mihály emelkedik szólásra, és előadja a Pál Tibor által fölsorolt Kovács László-érveket. De immár szabad az út az érdeklődők írásban leadott kérdésözöne előtt. Úgymint: Van-e kavarodás az országos lista körül, és miért azok a személyek szerepelnek a párt országos listáján, akik már több évtizede politizálnak?
Kovács László köszöni a kérdést, majd kifejti, hogy mivel a választókerületek többségében a szocialisták fognak győzni, a listákra majd csak kevés töredék szavazat jut, tehát csak tíz-tizenkét jelölt kerülhet be ily módon a parlamentbe. Márpedig az MSZP soraiban ötven-hatvan politikus is van, aki ezeket a helyeket megérdemelné.
Egy baloldai érzelmű hölgyet viszont az érdekli: pártja miért hagyja, hogy Bayer Zsolt mindenféle jelzőkkel illesse Horn Gyulát. Kovács László látható indulattal nyúl a mikrofonért, hogy ő is fölháborodásának adjon hangot. Aztán elárulja, hogy Bayer Zsolt egyébként tehetséges újságírónak indult, ám napjainkban már nagyon alacsony szinten űzi a mesterséget, csakúgy, mint a pénteki Sajtóklubban szereplő társai.
– Erre szokták mondani – tréfálkozik immár a pártvezér is –, hogy újságírónak látszó személyek.
Egy másik szimpatizánst az a felvetés foglalkoztat, hogy nem kellene-e a szocialistáknak a Munkáspárttal koalícióra lépniük. Kovács László elmagyarázza, hogy választási együttműködésről a második forduló előtt nem érdemes beszélni, egyébként pedig Thürmer Gyula a Fidesszel szemben inkább az MSZP-t tartja ellenfélnek.
Hónapokkal a második forduló előtt, ráadásul az elnöki ajánlás ellenére a leghátsó sorban mégis koalíció születik: a szóbeli egyezséget – amely egy-egy deci bor azonnali elfogyasztását tartalmazza – a kadarkás férfi és váratlanul betoppant ismerőse köti. A felhőtlen viszonyt egy röpke pillanatra beárnyékolja ugyan, amikor a pultos hölgy közli, hogy kimért borral nem szolgálhat, ám a felek az ország érdekeit szem előtt tartva végül teljes egyetértésben egy-egy pohár csapolt sör mellett teszik le voksukat.