Levelek Pestről és Budáról

Szabó S. András egyetemi tanár (Budapest): Kezdetben érdeklődéssel, majd némi szomorúsággal, a végén pedig határozott ellenvéleménnyel olvastam Ludwig Emil: Az utca melege című cikkét a Magyar Nemzet 2001. december 10-i számában. Nem vitatom, hogy a cikkben leírtak jó része igaz, de a végkövetkeztetésekkel semmiképp nem tudok egyetérteni. Sem azzal, hogy nem kell megzavarni e szerencsétlen, hajléktalan emberek választott életformáját, sem azzal, hogy hagyni kell őket, lévén a dolog magánügyüknek is tekinthető.
A hajléktalanok jelentős része valóban kilépett a társadalomból, a családból, a munkából. Nem akarom mentegetni őket, nyilvánvalóan nem elhanyagolható részük egyértelműen lump elem, munkakerülő, megbízhatatlan, alkoholdependens ember. De nem valamennyien, s valószínűleg nem kizárólag saját maguk okolhatók sanyarú sorsukért, józan emberi mércével elfogadhatatlannak minősíthető életkörülményeikért.
Magyarországon jelenleg igazából nincs szociális háló, s ha van is, akkor az erősen lyukas. Nem az átmeneti hajléktalanszállók, a melegedők, a teajáratok, a zsíroskenyér- és levesosztás a megoldás. Úgy vélem, hogy meg kellene oldani ezt a gondot, segíteni kellene e szerencsétleneken. Teljesen igaza van Ludwig Emilnek, aki azt írja, hogy külföldi nagyvárosokban is tapasztalható ez a jelenség, s a nálunk jóval magasabb GDP-jű országokban is vannak hajléktalanok. Láttam őket a fejlett technológiájú Japánban vagy az USA-ban, ahogy nejlonzacskóikkal üldögéltek a parkok padjain, de találkoztam kéregető, kolduló, ténfergő hajléktalanokkal Hollandiában is. S persze tőlünk keletre eső, romániai, ukrajnai, orosz nagyvárosokban is, olyan országokban, ahol viszont a GDP a magyarországitól is jóval elmarad.
Ludwig Emil azt írja, hogy mindig volt és létezni fog ez az embertípus. Lehet. De az is igaz, hogy tizenöt-húsz évvel ezelőtt még összehasonlíthatatlanul kevesebb volt a hajléktalan Magyarországon, mint most. Nem visszasírom a korábbi politikai rendszert, ellenkezőleg, örülök, hogy megváltozott. De ettől függetlenül még tény, hogy korábban voltak nagyüzemek, nagyvállalatok, s ezeknek munkásszállásai. Ahol elfogadható árért, normális körülmények között éltek azok az emberek, akiknek még/már nem volt lakásuk.
Már többször beszélgettem néhány percet hajléktalanokkal – mindig megrendít az alázatosságuk –, s többször vásároltam is egy-egy példányt a Fedél nélkül című, a hajléktalanok által kínált lapból. Persze jól tudom, hogy csepp a tengerben a lapért adott száz vagy kétszáz forint, s hiába adunk tízen, százan, ezren száz forintokat, ez kevés. Több kellene, magasabb szinten, átgondoltan és értelmesen. Meg kell találni a kivezető utat. Mondjuk a sokat hangoztatott Széchenyi-tervben. Vagy más módon. De tenni kellene, s – legyünk végtelenül őszinték – nem csupán lecsúszott, lezüllött, hajléktalan honfitársainkért. A saját érdekünkben is, azok érdekében, akiknek van munkájuk, jövedelmük, lakásuk. Hogy ne legyenek az aluljárók, a telefonfülkék piszkosak, szennyesek, gusztustalanok, hogy ne terjedjenek ismét a már legyőzöttnek hitt betegségek (például tbc), s hogy ne kelljen a villamosokon, az autóbuszokon, a metrón legalább két-három méterre állni egyes hajléktalanoktól az elviselhetetlen bűz miatt. E gond megoldása átfogó intézkedéseket igényel, amelyekre mindenképpen szükség van. A hajlékkal rendelkezők s a hajléktalanok érdekében is.

Szalóky Attila (A Magyar Élettér Alapítvány kuratóriumának elnöke, Budapest): A szilveszteri rovatukban Bartis Ferenc, az Összmagyar Testület elnöke levelében valótlanságok jelentek meg az ereklyés országzászló visszaállítása kezdeményezésével kapcsolatban. Olvasható, hogy elkészítették az országzászló helyre-/visszaállításának a módszertanát, technikai megoldását, a munkálatok levezetésének a tervét, azok műszaki biztosítását, sőt a kivitelezés teljes költségvetését.
Bartis Ferenc állításai szerint 100 millió forintos lenne a helyreállítás költségvetése. Ezzel szemben a Magyar Élettér Alapítvány által elkészített tervezet szerint 50 millió forint alatt van. A mindmáig egyetlen hivatalos engedélyezési dokumentációról a Szabadság téri terület tulajdonosánál, az V. kerületi önkormányzat főépítészeti irodájánál vagy műszaki osztályánál egyértelmű iratok találhatók, amelyek mind a Magyar Élettér Alapítvány munkája nyomán készültek el.

Dobai Miklós (A Horthy Miklós Történelmi Társaság budapesti tagozatának elnöke): A Pest-Buda melléklet január 17-i számában két remek írás jelent meg. Osgyán Edina írása Bárczy Istvánról, pontosabban Bárcziházi Bárczy Istvánról, Budapest egykori polgármesteréről szól. A Bárczy família számos jeles embert adott hazánknak, többek között Bárczy János írót, aki hivatásos repülős-ejtőernyős tisztként vett részt a második világháború keleti frontján, s az ott, illetve a háború utáni mellőztetés évtizedei alatt szerzett élményeit írja le érdekfeszítő könyveiben. Utolsó, önéletrajzi regényéből egyéni tragédiája is kirajzolódik, ugyanis egy partizántámadás során a fronton szerzett sebesülésekor a látóközpont közelében a koponyájába ékelődő szilánk évtizedekkel később egy, a lakása ablakán berepülő galamb kitessékelésekor megmozdulva azonnali vakságot okozott.
Gazsó Rita Hild Jánosról szóló írásához csak annyi hozzátennivalóm lenne, hogy Hild János annak a Hild Józsefnek az apja, akinek sok egyéb klasszicista épület mellett a budapesti Szent István-bazilikát, az egri és esztergomi székesegyházakat, illetve a gyömrői Teleki-kastélyt köszönhetjük.

Kedves Olvasók!
Név- és címhiányos, valamint nyílt leveleket nem közlünk. Leveleiket szerkesztett formában adjuk közre. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk viszsza. A levelek tartalma nem feltétlenül azonos a szerkesztőség álláspontjával.
Címünk: 1450 Bp. 9., Pf. 74, e-mail: [email protected].