Meddig száguld az orosz trojka?

Bármilyen cinikusan is hangzik, de Vlagyimir Putyin politikai karrierjére a jelek szerint jó hatással vannak a háborúk, állítja a Kommerszant Vlaszty. E tételt alátámasztva a lap emlékeztet arra, hogy két éve éppen a csecsenföldi háború repítette őt az elnöki székig, míg tavaly az Amerika elleni terrortámadás, majd az ezt követő afganisztáni katonai akció emelte hirtelen a világ vezető politikusainak szűk körébe. Szeptember 11-nek, Putyin ezt követő villámgyors reagálásának ugyanis a már korábban érzékelt külpolitikai nyitás ellenére döntő szerepe volt abban, hogy Oroszország egy szempillantás alatt kitört a nemzetközi elszigeteltségből. Az idei év legfontosabb kérdése ezek után, hogy a helyzet lendületét kihasználva meddig száguld az orosz trojka? Az orosz elnök megerősíti-e, hogy országa végképp szakított a múlttal, és a Nyugat stabil, megbízható és kiszámítható partnere, avagy Oroszország visszacsúszik a nemzetközi politika „senki földjére”?
Az első verziót erősíti, hogy a Kreml tavaly immár egymás után a második sikerévét zárta. A közben bejárt út jelentőségét érzékelteti, hogy Jelcin országlásának utolsó évében a pénzügyi összeomlás után ocsúdó Oroszország és a Nyugat kapcsolatai a mélypontra zuhantak a koszovói konfliktus oldalvizén. Putyin elnökké választása után már rögtön jelezte, hogy nyitni kíván, az egyre látványosabban erősödő német, majd az ezt követő brit kapcsolat azonban még nem nagyon tudta elhessegetni a személyével kapcsolatos nyugati fenntartásokat. Az öreg kontinens vezető országainak, az Európai Uniónak, valamint a Kremlnek a közeledése ennek ellenére mind érzékelhetőbbé vált, miközben az amerikai–orosz viszonyt még Putyin demonstratívan Washington orra alá borsot törő látogatásai, a rakétavédelmi rendszer körüli viták és a kémügyek terhelték. A 2001-es évben aztán felgyorsult a kibontakozó trend. Bizalomébresztő volt már Bush és Putyin ismerkedő találkozója is, miközben Kína és az EU deklaráltan szorosabbra fűzte a szálakat Moszkvával. Ebbe a helyzetbe robbant bele szeptember 11., amelynek nyomán egy csapásra Amerika egyik legfontosabb szövetségesévé lépett elő Oroszország. A Kreml nemcsak gazdasági súlyánál jóval nagyobb szerepet kapott ezzel a nemzetközi döntésekben, de a helyzet egyik pillanatról a másikra legitimizálta Putyin előtte többször kritizált belpolitikai lépéseit is. Akik korábban még „kágébés fordulatról” mennydörögtek, ezután keblükre ölelték Putyint, és Gorbacsov példáját emlegetve otthoni népszerűségét kezdték félteni.
A kétkedők számára az orosz elnöknek idén még bizonyítani kell, hogy az orosz trojka nyugat felé száguldása nem véletlen fordulat. Emellett a külpolitikai sikerek mellett most a korábbinál is jobban figyelnie kell majd az olajárra alapozott hazai növekedés fenntartására, a reformok erősítésére. A nemzetközi színtéren a tálib rendszer megdöntése közben megnövelte Washington mozgásterét és valamelyest csökkentette Moszkva kiemelt szerepét. Ráadásul a terrorizmus elleni csapások kiterjesztése Irakra zavarokat okozna az orosz–amerikai kapcsolatokban is. A NATO-val a „19+1-es formációval” magasabb szintre emelt viszony igazi próbája a bővítés lesz. A feladat nem egyszerű, ám teljesíthető, mint ahogy az ABM-szerződés amerikai felmondása sem tudta zátonyra futtatni. Elsősorban azért, mert a nyitás a keményvonalasok értetlensége ellenére mégiscsak a nemzeti érdekeket alapul vevő tudatos felismerésen alapul. Igazolja például a mind sürgetőbb modernizációs kényszer, és errefelé löki Oroszországot a Kelet éledező nagyhatalmának, Kínának az erősödése kapcsán egyre érezhetőbb félelem is.