MI A MAGYAR?

Fromantine-tól Brestig négy napig utaztunk. A francia kontinensnek mindjárt első kis városkájában, Challans-ban az éjszakát ott kellett töltenünk, mert vonatunk csak másnap reggel indult Vendée székhelye felé.
Nagy érdeklődést keltve vonultunk végig a kis városon. A gyerekek kiabálva szaladtak utánunk, a járókelők, katonák bámulva álltak meg az utcán. De sehol semmiféle ellenséges tüntetés. Ellenkezőleg, az emberek arcán inkább megdöbbenő sajnálkozás tükrözött. Egy fekete bóbitás öregasszony fejcsóválva ismételgette: „Ó, szegények! Ó, szegények!”
Különös felvonulás volt ez. Eszünkbe sem jutott, hogy fájdalmunkkal, szenvedéseinkkel kérkedjünk. Inkább nagy szeretettel néztük az embereket. És mégis, mindenki félt tőlünk, elkapta rólunk tekintetét, mintha csodát látna. Azon a helyen is, ahová beszállásoltak, egészen rendkívüli dolog történt velünk.
Nagy táncteremben szórtak a padlóra szalmát, a terem ajtaja és az épület elé őröket állítottak, s megparancsolták, hogy feküdjünk le. A szalma között azonban nem hagytak elválasztó utakat, úgyhogy a por és törmelék, amint csomagjainkat leraktuk, egyszerre megtöltötte a szobát. Fulladozva nyomultunk ki az udvarra, ahol egyszerre el sem férhettünk volna. Ebben a kavarodásban észrevettem, hogy az udvarról üveges ajtó nyílik kis teremre, amelyben kerek barna asztalok és támlásszékek voltak elhelyezve. Úgy látszik, a táncteremhez tartozó étkező volt.
Az egyik asztalnál öreg francia polgárember ült, aki felém intett, mikor az ajtó üvegén át benéztem. Benyitottam az étterembe. A kis, jellegzetesen francia öregúr felállt az asztaltól, kezet nyújtott, és aztán maga mellett hellyel kínált.
– Egész úton követtem magukat – mondta az öregúr, mikor megnyugtattam, hogy beszélhet franciául, mert értem nyelvüket. – Ez az elhelyezés itt képtelenség! Gondoltam, benézek ide, hátha segíthetek valamiben.
Megható volt ez a váratlanul felajánlott segítség. Vizsgálgatva néztem az öregurat, mert először azt hittem, talán valami kótyagos szegényemberféle, akinek ebben a kis városban nagy izgalmat okozhat ilyen fogolytranszport érkezése. De az öregúr öltözködése, jó modora sehogy sem igazolta feltevésemet. Megkérdeztem, hogy kihez van szerencsém.
Kiderült, hogy Challans egyik leggazdagabb polgára ül velem szemben. A piacon a nagybazár, a hatalmas sarokház, amelyben az üzlet van, az övé. Azonkívül szőlője, birtokai vannak.
Az öregúr mindjárt fél liter bort rendelt, azután két könyökére támaszkodva bizalmasan nézett szemembe:
– Mondja, sokat szenvedtek, nagyon meggyűlöltek bennünket?
Elmondtam, hogy gyűlölni népeket, fajtákat nem tudok. A francia műveltséget, a francia népet továbbra is szeretem. Sokat szenvedett ez az ország, ami sok mindent megmagyaráz… De mindig érthetetlen marad előttem az a szokatlan gyűlölség, amellyel a hivatalos Franciaország az ártatlan magyar néppel szemben viseltetett az egész háború alatt. Elítélem bánásmódját a foglyokkal szemben, és kárhoztatom a fegyverszünet utáni bosszúálló, imperialista politikát…
Az öregúr fellélegzett. Ezzel a nyilatkozattal meg volt elégedve. Maga nem akart véleményt mondani. A továbbiakban csak az érdekelte, hogy mire volna nekem és a többi internáltaknak szükségük.
Visszamentem társaim közé, s nemsokára pénzzel s hosszú listával jöttem vissza, amelyre kívánságaink voltak feljegyezve: dohány, cigaretta, szivar, kenyér, hentesáruk… Az öregúr vállalta a megbízatást, s fél óra alatt elhozott mindent…
Ekkor már beesteledett. Megkérdeztem jótevőnktől, nem lehetne-e az éjszakát ebben a helyiségben töltenem, mert odaát a port nem bírom ki.
Az öregúr kicsit gondolkozott, azután a következő ajánlatot tette:
– Este kilenckor eljövünk magáért. Két katonatiszt unokám van itthon, s más ismerőseim is akadnak. Az éjszakát majd eltöltjük együtt… El ne aludjon. Kilenckor itt leszünk.
Kissé kalandosnak látszott előttem a terv. De mégis így történt. Kilenckor nagy társaság jött értem, az őrség parancsnokától elkértek, s kedves magyar vidéki urak módjára mulató franciák között töltöttem az éjszakát hajnalig.
(Kuncz Aladár: Fekete kolostor)