Próbálj meg lazítani!

Vigasztalanul esett az őszi eső, mindent elvert, még a békésen haladó násznépet is, mindenki azon volt, hogy a községházán minél elébb mondják ki a boldogító igent, és az emberek jussanak valamiféle melegítő italhoz, természetesen szeszhez. A barátságtalan kezdés akár barátságosan is végződhetett volna, de úgy látszik, ami meg van írva, az általában úgy is szokott történni.
Pedig minden olyan szépen indult. Hősünk, nevezzük csak S.-nek, igazi anti-mesefigura, aki lelkes naivitással kezd bele mindenbe, nagy a szíve, segít másokon, csodákat képzel a jövőről, de a valóság sok kicsi gonoszai mindig keresztülhúzzák számításait. Buda egyik leggazdagabb kerületében örökölt egy jókora telket, amit jó sok pénzért el is adott. A hegyi barátok, ismerősök drukkoltak neki, hogy végre új életet kezdhet, új otthont teremthet és az unalmas portási munkát átválthatja egy jobban jövedelmezőbbre. Az állást ott is hagyta, mert elege volt a kötöttségből, vett két lakást a hegyvidéken, és arra gondolt, hogy kiadja, aztán a béréből meg a félretett pénz kamataiból vígan megél. Az elképzelés jó lett volna, ha közbe nem lép egy fekete hajú „tündér”, aki rövid idő alatt néhány milliónak a fenekére nézett. S. akkor még megúszta a házasságot, mert szerencséjére időben észrevette, hogy nem a férfias szépsége kellett a hölgynek, hanem a pénze. Na, hozzá kell tennünk azért azt, hogy hegyi emberünk nem tartozik a kimondottan férfiszépség-ideálhoz, igaz, ki tudja megmondani, hogy milyen manapság a férfiszépség.
Nos, menekülve a „bűnös” fővárosi élettől, barátunk süsüs stílusában elhatározta, hogy felszámolja a budai gyökereket, elad mindent, és leköltözik egy barátságos faluba, a Duna mentére. Vett is egy tanyát, majd még egyet, majd vett egy lovat is, de mivel nem értett a falusi gazdálkodáshoz, a paraszti léthez, ezért a szomszédja – aki egyébként főfoglalkozásként koporsókat készít – elvállalta, hogy gondozza a kertet és az állatokat is. Ahogyan ez már lenni szokott, S. megismerkedett a falusi mulatságon egy hozzávaló, nálánál tíz évvel fiatalabb hölgygyel. Igaz, már ő is – közel járva a negyvenhez – szükségét érezte a családalapításnak, így néhány hónap sem kellett, máris megkérte az alig ismert kiválasztott kezét. Gyermek nem volt akadály, mert a házasságba az asszonyka hozta előző kapcsolataiból a kisfiát és a kislányát.
Érkezett a hír a hegyvidéki barátokhoz: lesz esküvő, nagy lagzi, száznál is többen ott lesznek, szobák, házak már éjszakára foglalva, jöjjön a „kemény mag”, akikkel legénykorában oly sok átmulatott szép éjszakát töltött együtt. Lett is készülődés, megkezdődött a gyűjtés a kis budai kocsmában a nászajándékra, egy varrógépre, de a helyi futballcsapat sem adta alább, vett mindjárt egy óriási frizsidert. Kellhet az még, lesz úgyis sűrűn disznóvágás. Azon az őszi, esős napon elindult a konvoj a Duna-parti faluhoz, a volt barátok, ismerősök kocsisora. Elöl ment egy GMC, platóján a jégszekrény, még begyűrtek mellé egy sörcsapot, egy hordó Puntigamerrel, utána ment egy Mercedes tele haverokkal, majd Toyota, Volkswagen, Renault, Fiat, kinek mi jutott. A faluban is elterjedt, hogy akinek ilyen gazdag barátai vannak, az szegény ember nem lehet.
S. ki is tett magáért. Az esőtől átvizesedett násznép a falu legjobb vendéglőjébe vonult. A szomszéd községből jött a sváb zenekar, húzta a magyar nótát, de játszotta a sramlit, a cigánydalokat, még az öregek is táncra perdültek. Folyt a sör, a bor, fogyott korlátlan mennyiségben a magyar pálinka, az Unicum, a Jägermeister. Nem okoztak csalódást a fővárosiak sem. Első osztályú ivóknak bizonyultak. Huszonketten túlitták a szerteágazó rokonság, a helyi szomszédság csaknem száz meghívottját is. A becenevén ismert Csömi, az átmulatott éjszaka alatt egymaga két láda Kaisert pusztított el, Rogyó cica, Májki bá, Pityke bá és Palkó bá a vörösbort részesítették előnyben, tucatnál is több kancsó lett üres. A focisták: Hosszú Puska, Demizson, Joe és Kiski sem tétlenkedtek, de hajnalra semmi sem látszott rajtuk. Énekelték, hogy „Kell egy kis áramszünet…”, meg „…sukáresz ez a csaj…”, de úgy látszik, hiába, mert az „ifjú pár” úgyszólván alig mozdult el a terem végi asztalfőről. Csak ültek és nézték a vidám vendégsereget. Az újdonsült feleség halványkék tüllruhájában egykedvűen kanalazta a gulyást, S. szorosan mellette ült, mint a szobor, csak a zakó hajtókájára tűzött fehér rózsa jelezte, hogy ő lenne a vőlegény. Mondták is neki, hogy próbálj meg lazítani! – itt mindenki jól érzi magát, veletek mi van?
Erre máig nem kapta meg senki sem a választ. Illetve valamit megtudtak a régi barátok, mert szilveszter előtt S. ismét fent járt a régi svábhegyi kocsmában, ahol néhány üveg sör után kiöntötte a lelkét. Az esküvő óta eltelt három hónap, de azóta a hites feleségével egyetlen percet sem töltött együtt, mint férj. Asszonya nem volt hajlandó beköltözni a házába, nem aludt a nászágyban, hanem két gyermekével továbbra is a szomszéd faluban lakik. Az egyik nászajándék, a hatalmas jégszekrény hetekig kint állt a tornácon, mert sem az ablakon, sem az ajtón nem fért be. Végül falbontással bevitték a nagyszobába, mert a konyhát kiszorította volna a lakásból. A jégszekrény üres, S. szerint levegő van benne, minek rakjon bele bármit is. Magának? A varrógéppel sem tud mit kezdeni, pedig azt az asszony kérte. Hajtogatta, többet nem nősül meg.
Igaz, mire is, hiszen fogyóban a vagyon. Akkor mire kellett ez a kissé hóbortos, mindig vicces kedvű, öregedő legény? A neve kellett, mert még nem volt férjnél a hölgy, vagy csábító volt a soknak vélt pénz, avagy egyszerűen kellett egy jó lagzi? Mindenesetre megpróbáltak mindketten lazítani, együtt nem sikerült.