Tabuk nélkül

Most aztán tényleg kijelenthetjük: beindult a választási kampány. A hét végén több párt is tanácskozott az áprilisi voksolásra való felkészülés jegyében, formálódnak a listák, ismertté válnak az egyéni képviselőjelöltek, megfogalmazódnak a társadalomnak szóló üzenetek.
Ennek ellenére mindannyian tudjuk, hogy a 2002-es választásokat megelőző kampány régóta tart, s túllépett már a fair és normális politikai küzdelem keretein. A farizeus véleményformáló médiaértelmiség sugalmazásával ellentétben ezért egyértelműen az ellenzék baloldala, az MSZP és az SZDSZ érdekeit képviselő – mostanra a másként gondolkodókat egyszerűen lenácizó – sajtó, illetve „harci helyzetben” a függetlenségének látszatára sem ügyelő értelmiségi csoport (az újjáélesztett „demokratikus” charta) a felelős. A kampány oly sokat emlegetett eldurvulása nem elsősorban a szalonképtelennek minősíthető megfogalmazásokban (lásd folyamatosan káromkodó exminiszterelnök), hanem inkább a mindenkori kormány- és ellenzéki pártok vitájában tabunak számító témák eltűnésében érhető tetten.
Az Antall-kormány idején még közhelyszámba ment a külpolitika fő célkitűzéseinek tekintetében meglévő nemzeti konszenzus emlegetése. A mostani ellenzék azonban az elmúlt években számtalan esetben bebizonyította, hogy vélt rövid távú érdekeinek oltárán bármikor kész feláldozni az uniós csatlakozás és a szövetségesi kötelezettségek teljesítésének ügyét. A médiatörvény jogharmonizációs célú módosításának és az alkotmány csapatmozgásokkal öszszefüggő rendelkezései – a NATO által is sürgetett – megváltoztatásának a blokkolása jó példa erre.
De a határon túli magyarság érdeke és érzékenysége sem szempont az ellenzék számára, ha néhány százaléknyi többletszavazatot remél egy gátlástalan és általa is tudottan hamis tényekre alapozott támadástól. Nem szent a kommunizmus és a nyilas uralom magyar áldozatainak emléke sem, legalábbis erre utal az a hecckampány, amely a budapesti Terror Háza ellen irányul, s amely elképzelhetetlen lenne egy másik, több évtizedig diktatúrában élt országban.
A múlt héten a pesti gettó felszabadulására – ez esetben aggály nélkül alkalmazható ez a kifejezés – emlékező Kossuth téri rendezvényen Demszky Gábor bukott SZDSZ-elnök, utolsó hivatali hónapjait töltő főpolgármester megmutatta, hogy van még hova sülylyednie az egyesült baloldalnak. Demszky ugyanis ezt az eseményt is megpróbálta ócska kormányellenes kampányrendezvénnyé silányítani, amikor a jelenlévők fájdamas emlékeire építve tudatosan felnagyította a mai magyar társadalmat fenyegető „szélsőjobboldali veszélyt”, majd felszólította a rendezvényhez méltó hangvételben levelet író államfőt: a választások után csak olyan miniszterelnök-jelöltnek adjon megbízást, aki nem fogadja el a szélsőjobb támogatását. A főpolgármestertől – akinek a választóknak köszönhetően pártjával együtt nem sok beleszólása lesz a kormányfő személyének kijelölésébe – eddig sem az MSZP, sem az SZDSZ nem határolódott el, ami azt jelenti: a fasizmus áldozataira való cinikus hivatkozástól ők is bónuszpontokat remélnek a kampányban.
Vajon milyen aljasság lapul még az ellenzéki kampánystratégák tarsolyában? A választásokig hátralévő két és fél hónap mindenesetre pokolian hosszúnak tűnik.