Tollhegyen

Már csak egyet kell aludni, és kezdődik a farsangi szezon. Nagy esemény az ilyen, pártállástól függetlenül vidám az ország, aki teheti, fütyül az ideológiai szempontokra, magához kéreti a prímást, nótát rendel, esetleg mindjárt beleugrik a nagybőgőbe. Ha másért nem, mert így látta odahaza. Apáról fiúra száll a törlesztőrészlet. (Elég drágák a mai nagybőgők.)
Azért próbáljunk meg kulturáltan farsangolni, a végén még megszól bennünket a szemközt lapuló szomszédasszony a maga nyelvével.
Mondom, farsang van, Budafokon három műszakban dolgozik a Törley-gyár, a nagyobb szállodák két turnusban fogadják a vigadni vágyókat, teli a táncparkett, munkálkodik a cimbalmos, a legények pedig be vannak rúgva, de nagyon.
Mit lehet ilyenkor csinálni?
Nem sokat. Leghelyesebb, ha az események elé menekülünk, vagyis magunk szervezzük a farsangot, abból baj nem lehet.
Milyen farsangot szervezzünk?
Két lehetőség áll előttünk, a mezei, illetve a protokolláris farsangolás. A mezeinek az a lényege, hogy az egybegyűlt emberek, úgy, ahogy vannak, megpróbálják jól érezni magukat, e célból mindenféle vicceseket mondanak egymásnak, barackot nyomnak a másik fejére, meg nevetgélve hátba vágják a szemközt farsangolót, hogy hehehe, így, meg úgy…
A protokolláris farsangolás egészen más terület. Itt ne keressünk népi gyökereket, itt összevissza annyi a lényeg, hogy jelen legyünk az eseményen, pozíciónk és társadalmi súlyunk szerint köszöntsük a velünk szemben farsangolót, az asszony pedig minél hercigebben mosolyogjon, akár tetszik neki, akár nem.
Ha túléltük a farsangot, meg a detoxikálószámlát is kifizettük, azért nézzünk körül a terepen, biztosan van benne tanulság.
Proszit!