A lángoló hegy lakói és a részeges barát

A hitszónokok és prédikátorok mindig apró, színes történetekkel és példabeszédekkel, exemplumokkal tarkították prédikációjukat. Ezek a novellisztikus históriák gyakran szépirodalmi becsűek. Némelyikből, mint például a „beszélő köntös” vándoranekdotájából, később – Mikszáth tollából – élvezetes regény született.
XVII–XVIII. századi katolikus prédikációk példabeszédeiből gyűjtött össze egy kötetre valót Csudatörténetek címmel Sinkó Ferenc irodalomtörténész. Többek között Vásárhelyi Gergely, a bibliafordító Káldi György és Pázmány Péter legszebb példázatait tartalmazza a könyv.
Vásárhelyi Gergely marosvásárhelyi volt. Rövid és hányatott élete során Vágsellyén, Lendván, Pécsett, Kolozsváron és Gyulafehérváron is dolgozott. Egyik példabeszéde az aranyat rejtegető barátról szól, akit holta után büntetésül a kincseivel együtt a „ganéba” temettek el, ám társai addig imádkoztak megtévedt lelkéért, míg az Úr megbocsátott neki. Egy másik rege a világi urakat szolgáló zsoldosok holta utáni rémséges vezeklését ecseteli: ezek a kegyetlen bűnösök arra ítéltettek, hogy az ítéletnapig egy lángoló hegyen éljenek szörnyű kínok között.
Káldi György, a híres bibliafordító Nagyszombatban született. Színes és eredeti példabeszédeinek egyike az őszinte szamárról meg a ravasz rókáról, az igazmondás kockázatáról elmélkedik. Amikor az oroszlán megkérdi tőlük, milyen az „illata”, a szamár őszintén feleli: büdös. Az állatok királya felfalja. A róka viszont azt válaszolja: náthás és nem érzi az illatokat, mire megmenekül. Káldi jegyezte le a beszélő köntös történetét is: hogyan menekültek meg a kecskemétiek a bálványimádó török martalócok dühe elől, amikor rendre felmutatták nekik a II. Mahomet szultántól ajándékba kapott „csodaköntöst”. Egy másik exemplum a parázna asszonyról elmélkedik, aki az emberek szeme elől elvonulva szokott vétkezni, ám arra nem gondol, hogy Isten szeme mindenütt látja, mit tesz. Szól továbbá a részeges barátról, akit végül nyársra húzott az ördög, és a jóságos farkasról, aki különb, mint a gonosz ember. Megőrzi azt a sok változatból ismert Szent Erzsébet-legendát is, melyben a szent egy koldusnak adja szépséges palástját.
Pázmány Péter, prózánk utolérhetetlen mestere azt fejtegeti egyik példabeszédében, milyen fontos a nevelés szerepe az ember életében. „Szent Jerónimus azt parancsolja az anyáknak, hogy ha tekélletes erkölcsű leányt akarnak nevelni, részeges, fajtalan, haragos, nyelves dajkára ne bízzák gyermekeket, mert bizonyos, hogy nemcsak betegségeket, de sok alkalmatlan erkölcsök hajlandóságait dajka tejével együtt szopják a gyermekek…” Elmélkedik a „mézes kötélről”, mellyel a hízelkedőket fojtják meg. Szól továbbá arról, hogy vigyáznunk kell a kimondott szóra, mert „a szók szárnyasok, és amint az elbocsátott madár, úgy a kimondott szó szabadjában röpül és vissza nem hozatik.” És közread egy – távolról tán Shakespeare Lear királyára emlékeztető – kis történetet, melyben a halott király két cinikus fia apjuk holttetemére nyilaz, mondván: aki a szívét eltalálja, az kerül majd a trónra, ám a legkisebbik fiú nem hajlandó apja tetemét ily módon meggyalázni, és végül a Teremtő kegyelméből övé lesz a korona.
Jóízűek, tanulságosak, hol bohókásak, hol dörgedelmesek ezek a példabeszédek, melyek az emberiség közös, korokon és országhatárokon túlmutató kulturális kincséből meríttetnek. Ahogy a népmesék, ezek a „csudatörténetek” is népről népre, korról korra, szájról szájra vándorolnak, míg aztán némelyik remekművé formálódik egy nagy író tollán.