A méltóság napja

Durva kampány ide, durva kampány oda, sokak várakozására rácáfolva botrány és rendbontás nélkül ért véget a politikai demonstrációkkal tarkított hétvége, amelynek csúcspontja egy, a napi pártpolitika szintje felett álló esemény, a budapesti Terror Háza méltóságteljes avatása volt. Az Andrássy út 60. környékét ellepő százezres tömeg ország-világ előtt azt az arcát mutatta a magyar népnek, amelyre mindannyian büszkék lehetünk.
Pedig az előzmények nem voltak biztatók. Amióta nyilvánosságra került, hogy a kormány emlékmúzeumot létesít a múlt századi magyar történelem két önkényuralma, a nyilas és a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére, nem telt el nap, hogy ne érte volna támadás a tervet. Stílszerűen a marxi terminológiát használva: a politikailag jól körülírható ellentábor esztétikai köntösbe bújtatott érvekkel indított rohamot az ellenzéki párti sajtóban a Terror Háza ellen. A városképre, építési engedélyekre hivatkozó „szakmai” bírálatok után előkerült a végső fegyver: milliárdokat szór el közpénzből a kormány a „jobboldal kampánycéljait szolgáló” ötlet megvalósítására. Amikor a magának hírnevet még az előző rendszerben – nem érdemtelenül – szerző művész a heti gyűlölködőben erre hivatkozott az ellenzéki kampány hívószavait ismételgetve, talán nem is gondolta át, hogy hány embert alázott meg érzéseiben, méltóságában. Majd a baloldal alulmúlhatatlan kampányának egyik mélypontjaként meghozta döntését az SZDSZ agytrösztje: az Andrássy út 60.-tól nem messze lufieregető bulit rendeznek az avatás kontrasztjaként.
A Terror Háza megnyitását megelőző események, a nyilvánvalóan provokatív akcióik keltette felháborodás végül szemmel láthatóan zavart okozott az MSZP és az SZDSZ soraiban. Az utódpárt meglehetősen suta bocsánatkérési kísérletekbe kezdett, a szabad demokraták pedig az avatás megkezdése előtt befejezték csekély számú érdeklődőt vonzó rendezvényüket. A Terror Háza megnyitása eközben az előzetes forgatókönyv szerint rendben, a vártnál is nagyobb tömeg részvételével zajlott le. A büszke demonstráció üzenete hangos jelszavak nélkül is eljut az ország legtávolabbi sarkába, ezt most a média legrafináltabb torzítási kísérletei – például a megjelentek létszámának tudatos alábecslése – sem akadályozhatják meg. Ha úgy tetszik, a múlt hét végén a még mindig az 1988–1989-es törésvonal mentén rendeződő magyar politikai élet két, szemben álló csoportja megmutatta az igazi arcát.
Ami vasárnap az Andrássy út 60. előtt történt, egyrészt fájdalmasan megkésett elégtétel a kétfajta, de egylényegű diktatúrák üldözötteinek, másrészt végleges vereség azoknak, akik azt hitték: a múlt a bűnök számbavétele nélkül is lezárható. Hiába minden, a rendszerváltozás erkölcsi lényegét szabotáló igyekezet: a dolgok sorjában a helyükre kerülnek.
A benesi dekrétumok elporladnak, az egykor következetes antikommunizmust hazudó párt lufijai elröppennek, a vörös csillag és a nyilaskereszt egymás mellé állítva emlékeztet a múlt században hagyott diktatúrákra a Terror Háza homlokzatán. Gyermekeink pedig eszükbe vésik a leckét: nincs különbség keretlegény, ávós és karhatalmista között.