A pillanat hatalma

Érdemes a vesztesekre is figyelni. Ezúttal nem azért, mert ők is legalább akkora klasszisok, mint azok, akiké a diadal, hanem mert elképesztő méltósággal tűrik a vereséget. Látszólag könynyedén élnek együtt azzal a végül is fölháborító ténnyel, hogy apróságoktól függ a siker, nüanszokon múlik a kudarc, magyarán: sohase tudhatják, mit hoz az adott legfontosabb pillanat.
A lesiklásban harmadik, osztrák Stephan Eberharter magától értetődőnek tekinti, hogy „nem az én versenyem volt a mai”, a bajnok, a szintén osztrák Fritz Strobl pedig a szerencse számlájára írja, hogy „sikerült a pálya több szakaszán optimális íven mennem”. A svájci Simon Ammann mögött a középsáncon második, német Sven Hannawald is csak széttárja a kezét, amikor arról kérdezik, miért nem váltotta valóra nagy esélyét („ez egy ilyen verseny volt…”), majd sietve hozzáteszi, hogy „ma Simon volt a legjobb, ehhez nem férhet kétség”.
Fura világ ez, miközben azoktól, akiket a legtöbbre predesztinált tehetségük, semmi más nem áll távolabb, mint a carpe diem! Azaz tudják, hogy nem élhetnek a mának, álmaik beteljesüléséhez sok-sok időre van szükség, a mennyország kapujában kénytelenek beletörődni abba, hogy ki vannak szolgáltatva a pillanat hatalmának.
Fölteszem, azért képesek túllépni mindezen, mert bíznak a sors igazságában. Hiszik, hogy őket is megajándékozza majd egy olyan pillanattal, amelyik csak az övék. Addig pedig nincs más dolguk, mint kiérdemelni a varázslatot.
Leginkább persze a vereségek után.
Akkor, amikor a legnehezebb.