Az átmenet kora

Hogyan alakult a rendszerváltozás óta a hosszú ideig kiátkozott szociológia, a marxizmus–leninizmus gyámsága alá került közgazdaság-tudomány és a sok helyütt újnak számító politológia helyzete, megítélése az Európai Unió tíz tagjelölt országában? Erre a kérdésre keresték a választ a Collegium Budapest székházában a múlt hét végén tizenöt (tíz tagjelölt és öt nyugat-európai) ország tudósai.

n Ferch Magda

klasszikus kelet-közép-európai tudományos életben a rendszerváltozás után súlyos problémák mutatkoztak. A természet- és élettudományokban drámaian csökkent a kutatásra fordítható támogatás, illetve a kutatók létszáma – egyharmaduk tűnt el a szakmából, vagy ment külföldre –, válságba került a tudományos utánpótlás, kutatóintézeteket zártak be, és így tovább. A korábban „túlideologizált” vagy elhanyagolt társadalomtudományok iránt viszont az utóbbi néhány évben a régióban megnőtt az érdeklődés. A Collegium Budapest vezetői pályázatot adtak be a brüsszeli Európai Bizottsághoz. A cél az volt, hogy adatokat gyűjtsenek arról: a rendszerváltozás után az EU tagjelölt országaiban hol, mikor mi volt a szerepe három egymással jól összehasonlítható társadalomtudomány-ágnak, kézikönyvet adjanak ki, és adatbázist hozzanak létre. Erre biztatta őket a tudományos tanács volt tagja, a szociológus-politológus Max Kaase, a brémai egyetem társadalomtudományi karának dékánja is. A pályázat sikeres volt, s a tervezett három konferenciából kettő már megvalósult a bécsi Institut für die Wissenschaften vom Menschen, a berlini InformationsZentrum Sozialwissenschaften és a párizsi Maison des Sciences de l’Homme közreműködésével. A rendezők országonként két kutatótól kértek anyagot. Egyiküktől előadást, másikuktól ennek a bírálatát. Azt várták tőlük, elemezzék az 1989 előtti helyzetet; mutassák be, hogyan változott 1990-től a tudományáguk, mennyire „nyugatiasodott”; milyen elméleti-módszertani irányultság jellemző rá; melyek a fő témái, milyen forrásokból finanszírozzák a kutatásokat; milyen tudományos és nyilvános vitákat rendeznek; és végül azt: merre tartanak most, mi jellemzi a nemzetközi együttműködésüket.
A Collegium Budapest tavaly októberben rendezte meg az első tanácskozást, akkor még csak az országtanulmányok írói voltak jelen. Most már a bírálók is. A harmadik találkozót február első felében tartják meg. Akkor azt a témát járják körül, milyen kulturális alapokon nyugszik a polgári tudat, és milyen sajátos kelet-közép-európai vonásokat mutat.
A Max Kaase elnökletével január 23-án megkezdődött konferencián egy-egy összefoglaló előadás hangzott el a három tudományágról. A résztvevők szekcióüléseken hallgatták és vitatták meg az egyes országtanulmányokat, és itt nyílt lehetőségük az egy éve gyűjtött adatok módszeres összehasonlítására. Az anyag hamarosan megjelenik kézikönyvként, és az interneten is olvasható majd.
A konferencia első napján jött a hír, hogy meghalt Pierre Bourdieu francia filozófus, szociológus, a Collège de France profeszszora, akinek személyisége és sokrétű munkássága az egész világon nagy vitákat váltott ki. Azt azonban mindenki elismeri, hogy életműve megkerülhetetlen. A Le Monde rá emlékezve közölte a Collège de France-ban 1984-ben elmondott székfoglaló beszédét, amelynek szándékosan sarkítva megfogalmazott egyik mondata így hangzik: „A legnagyobb szolgálat, amit a szociológiának tehetünk, talán az, hogy nem kérünk tőle semmit.” Mintha a budapesti konferencia előadásai is ennek a gondolatnak a helyénvalóságát igazolták volna. Az elhangzottak nyilvánvalóvá tették, hogy sokáig erős politikai-ideológiai nyomás nehezedett a kelet-közép-európai országok társadalomtudományára, nem csak a szociológiára, s hogy e nyomás alól nehezen, ellentmondások közepette lehetett megszabadulni.
A szociológiáról Tamás Pál, az MTA Szociológiai Intézetének igazgatója tartott vitaindító előadást, és ő vezette a szociológiai szekció munkáját is. A társadalomtudományok iránti érdeklődés megélénküléséből kiindulva megállapította: országonként eltérő, hogy hol milyen az intézményrendszer és a kutatási háttér. Az ötvenes–hatvanas években a szociológiát a régió szinte összes országában korlátozták, kitiltották, néhány helyen még politikailag is üldözték.

Lengyelország a kivétel, ott megmaradt a folyamatosság, ezért is hatott mindig nagyon erősen a lengyel minta a térség más nemzeti kutatási rendszereire is. Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy Lengyelországban évről évre rengeteg fiatal választja ezt a tudományszakot. A balti országokban viszont ma is csak néhány tucat ember foglalkozik szociológiával. Ellentmondásosan változott a szociológiai oktatás is. Abban ma már mindenki egyetért: üdvözlendő, hogy az elmúlt tíz évben mindenütt megnőtt a felsőoktatásba bejutók száma, hogy sokkal több diák tanul társadalomtudományi szakokon (ahol a legolcsóbb a képzés), mint korábban. De miközben a kutatásra fordítható összegek nőnek, a felsőoktatásban dolgozók annyira túl vannak terhelve a tanítással, hogy nemzetközi rangú és kitekintésű kutatásra csak egy szűk kisebbségnek van lehetősége, pedig sokkal többen volnának képesek rá – állítja Tamás Pál. A rendszerváltozáskor alapkövetelmény volt, hogy a tudományos kutatás kerüljön vissza az egyetemekre. Ez megtörtént, de közben a tömegoktatás „megeszi” az oktatót, a helyzet tehát nem javult egyértelműen.
A rendszerváltozás utáni átalakulás hatására leépültek azok a háttérintézmények, amelyek valamilyen minisztérium szakpolitikáját voltak hivatottak kidolgozni. Megnőtt viszont a független tanácsadó cégek száma, amelyeket legtöbbször nyugat-európai nemzetközi szervezetek finanszíroznak. A rendszerváltozás idején több nyugati politikai erő úgy gondolta, hogy az új társadalomtudomány feladata valamiféle demokratikus átnevelés. Így juthattak külföldi kutatási forrásokhoz olyan szervezetek is, amelyeknek erre korábban nem volt lehetőségük. E folyamat „nyugatizáló” hatása csak a kilencvenes évek legelején érvényesült, főként azokban a tőlünk keletre és délre fekvő országokban, ahol korábban különösen erős volt a szellemi elnyomás. A kilencvenes évek közepére elkezdtek csordogálni a helyi források is. Az egyes országokra jellemző eredeti kérdésfeltevésekkel a kelet-közép-európai régió visszanyerte saját hangját, beszélőképességét. Voltak persze nemzedéki különbségek. Az idősebbek és a középkorúak számára a nyugatosodás a nagy gondolati sémák átvételét vagy az arra való reagálást jelentette, a legjobbakban volt szintézisteremtő igény is. A „számítógépes kézművességre koncentráló” fiatalok számára azonban szinte kizárólag módszert, technikát jelentett, őket a szakma filozófiája nem nagyon érdekelte. Közvetlenül a rendszerváltozás után előfordult, hogy csak olcsó „terepmunkásként”, adatgyűjtőként alkalmaztak minket a nagy nemzetközi kutatásokban – elsősorban az amerikai keletkutatásban –, amit külső „gyarmatosításként” is fel lehetett fogni. De ez az időszak elmúlt, megerősödtek az országok saját kutatói, kutatásai. A kilencvenes évek végén az Európai Unió jelentkezett mint megrendelő s mint nagy nemzetközi pályázatok forrása. Jó, hogy csatlakozhattunk a nyugati kutatási hálózatokhoz – már nem idegenként, hanem rokonként. Jó, hogy azokra a kérdésekre kereshetjük a választ, amelyekre az EU-tagállamokban is keresik, tehát folyamatosan hozzá tudjuk mérni magunkat a nyugat-európai megoldásokhoz. Ennek azonban megvan az a veszélye – hívta fel a figyelmet Tamás Pál –, hogy elveszíthetjük a „sajátszerűségünket”. Azzal, hogy partnerként csatlakozunk fontos nagy programokhoz, amelyekben hat-nyolc-tíz ország vesz részt, s amelyekre csak nyugat-európaiak részvételével lehet megszerezni a pénzt, azt kockáztatjuk, hogy újra adatszolgáltatók leszünk. De így is előnyt jelent, hogy közben megtanuljuk a rendkívül összetett európai játékszabályokat. Szerepelünk a tánckarban, remélve, hogy egyszer talán belőlünk is lehet szólista.

Változtak a szociológia témái is. A nyolcvanas években az egyenlőtlenség volt a vizsgálatok középponti témája. Mindenki ezzel foglalkozott, mégpedig felháborodott, elítélő alapállásból. A kilencvenes években az ideológia természetesnek tüntette fel az egyenlőtlenségeket, társadalomkritikai bemutatásuk ezért kiesett a szociológia érdeklődési köréből. Mostanában ismét kritikusabbak vagyunk, de ez a kérdés már nem a „győztesek” és a „vesztesek” gépies szembeállításaként merül fel, hanem újrafogalmazódik. Mint ahogy újrafogalmazódik a rendszerváltozás és a szovjet birodalom felbomlásának összefüggése is. Eleinte az előbbi jelenséget az utóbbi következményeként vizsgálták Kelet-Közép-Európában. Mára egyre nyilvánvalóbb – mondja Tamás Pál –, hogy a szovjet birodalom felbomlása is a globalizáció része. Most, hogy „kinőttünk a szovjet romok közül”, a szociológia egyre inkább afelé fordul, mi történik a globalizáció során az állammal, az emberrel, az új technológiákkal, a környezetünkkel.
A berlini Hans-Dieter Klingemann a politikatudományokról szólva abból indult ki, hogyan lehet összeegyeztetni azt a két törekvést, hogy ez a kelet-közép-európai országokban újnak számító tudományág kövesse a politikai történéseket, ugyanakkor megfelelő elméleti keretet és megoldásokat is találjon, anélkül hogy elefántcsonttoronyba zárkózna. Általános igényként fogalmazódott meg ezzel kapcsolatban is a felsőoktatás színvonalának emelése, az európai kreditrendszer működőképessé tétele, a fokozottabb diák- és a tanárcsere, amelynek egyelőre az idegennyelv-tudás elégtelensége is határt szab. Sokan azért mennek az Egyesült Államokba, mert csak angolul tudnak. Ebből viszont természetszerűen következik az is, hogy a nemzetközi vitát az amerikaiak irányítják.
Sorin Antohit, a budapesti Közép-európai Egyetem (CEU) történészprofesszorát a romániai helyzetről kérdeztük. Politológia és szociológia valójában csak 1990 óta létezik, közgazdaság-tudománnyal korábban is lehetett foglalkozni – hangzik a válasz. A történelemmel, jogtörténettel összefüggésben fel-feltűnt ugyan a politológia, de csak a pártkáderek használatára, karikatúraként. A szociológia útja kanyargósabb. Az ötvenes években kiátkozták mint burzsoá tudományt. A hatvanas évek közepétől viszonylagos enyhülés következett, a bukaresti szociológiai iskolában próbálták újjáéleszteni nyugati egyetemekkel összefogva, de 1971 után újra kiűzték az egyetemekről. Csak a kilencvenes években kezdett megerősödni, nyugat-európai és amerikai szociológiai iskolákkal szoros együttműködésben. Az akkoriban végzettek közül sokan különböző közvélemény-kutató intézetekben találtak munkát, s a legkülönbözőbb területeken végeznek felméréseket. Fontos téma az identitás, a kisebbségek, azon belül a cigányok sorsának alakulása, a regionális fejlődés, a vidékfejlődés. A közgazdaság-tudományban érdekes jelenség, hogy ott a párt támogatásával alakult ki, főleg a román világgazdasági intézetben, nem feltétlenül a közgazdaság-tudományi egyetemen, az az elit, amelynek tagjai az elzártság idején is utazhattak, tanulhattak külföldön. Ismerték a nemzetközi szakirodalmat, s az úgynevezett „forradalom” után közülük toborozták a legjobb szakembereket. De van egy mai, új elit is. Ezek a fiatalok is külföldön tanulták a társadalomtudományokat, köszönhetően annak a tudatos román törekvésnek, hogy minél több diák szerezzen képesítést Nyugat-Európában vagy Amerikában. Évente több ezren jutottak ki ösztöndíjjal külföldre – de a legtöbben nem térnek haza, mert nem tudnak megélni. Erős a brain drain, a legjobbak elmennek, csak a középszer marad, illetve az a néhány, igazán jó szakember, aki külföldi támogatással, nem kormányzati intézményekben tud elfogadható kutatási és anyagi lehetőséget teremteni magának. Sorin Antohi szerint nem volt, és nincs Romániában koherens kormányprogram arra, hogy jól felszerelt kutatási intézményeket alakítsanak ki, fiatal szakembereket képezzenek és ösztönözzenek az otthon maradásra. Aki hazamegy, és egyetemi oktatóként, kutatóként akar dolgozni, az csak külföldi alapítványokra, forrásokra támaszkodhat. Az ország a nagy emigráció időszakát éli. A történészprofesszor úgy látja, ez a folyamat még jó ideig eltart. Egyelőre a munkaerő exportja teszi lehetővé, hogy akik külföldre mennek, de nem akarnak végleg ott letelepedni, legalább a családjuk életszínvonalát javítsák a hazaküldött pénzzel.

Szlovákiában is új tudomány a szociológia és a politológia – tájékoztat Andrej Skolkay, a trnavai (nagyszombati) Cirill és Metód egyetem politológus-tanára. Ellentétben Magyarországgal vagy Csehországgal, tőlük kevesen kerültek külföldre, nincsenek olyan „disszidenseik”, akik elismert szakemberként tértek volna haza a rendszerváltozás után. Szlovákiában nagyon konzervatív a társadalom, lassú a tudományos fejlődés. A tanárok két-három egyetemen tanítanak, hogy tisztességesen meg tudjanak élni, a publikációk színvonala alacsony, sokan egyáltalán nem publikálnak. A politológusok egy része inkább védelmez valamilyen politikát, mintsem elemez politikai folyamatokat. Az elmúlt két-három évben azonban ígéretes jelenségnek is tanúi lehetnek – mondja. A fiatalabb kutatók egy csoportja – akik közé önmagát is sorolja – sürgeti a korrupciótól sem mentes felvételi rendszer megváltoztatását, a felsőoktatás reformját, az oktatás és a kutatás öszszekapcsolását. A tárca hajlik minderre, de a munkát épp az egyetemi oktatók egy része gátolja az egyetemi autonómiára hivatkozva. Andrej Skolkay szerint a jó szándékú változtatások ellen hat az is, hogy szeptemberben–októberben választások lesznek Szlovákiában, ezért sokan „kivárnak”, mondván, nem lehet tudni, melyek lesznek az új kormány prioritásai.

Briliáns ötletek – briliáns tévedések? címmel tartott igen nagy érdeklődéssel várt és fogadott előadást Hankiss Elemér. Szubjektíven és – amint hangsúlyozta – szándékosan provokatívan fogalmazva tekintette át a társadalomtudományi kutatások elmúlt húsz esztendejének alakulását. A „kör négyszögesítésének”, azaz a naponta felröppenő világmegváltó ötletek korától az átmenetiség – a Trabanttól a Mercedesig –, a tanoncévek, a tényimádat, az új félelmek, a töprengés korán át a nagy kérdőjelek időszakáig. Arra a következtetésre jutott, hogy a kelet-közép-európai társadalomtudomány mindeddig nem adott igazán mély, okozati elemzést arról, mi miért történt úgy, ahogy történt. Hiányoznak a konfliktuselemzések, miközben az átmenet időszakával számos – nem szándékos – negatív mellékhatás jár együtt. Nincsenek különböző kultúrákat átfogó vizsgálatok arról, hogyan hatottak a nyugati intézmények a mi régiónkbeliekre. És megfogyatkoztak szerte Európában a briliáns, provokatív ötletek, pedig nagy szükség volna rájuk. Annál is inkább, mert az új Európa most alakul, csak még nem tudjuk pontosan, milyen lesz. A demokrácia európai szinten még nem működik igazán – mondta Hankiss –, de mindenütt próbálják kiharcolni, és ennek a folyamatnak a megfigyelése, elemzése izgalmas feladat. A kérdésekre adott válaszokban a társadalomtudós feladatai is megfogalmazódtak: kellő távolságot tartva elemez