Egy másik ország

Köszönettel tartozik a polgári oldal azoknak, akik megszervezték a hagyományos kormányfői beszéd elhangzása előtt egy nappal az úgynevezett civil országértékelést. Minden elfogulatlan szemlélő megítélhette így, hogy miben különbözik egy demokratikusan megválasztott miniszterelnök higgadt, államférfihoz méltó értékelése egy civilnek álcázott, gyűlöletbeszéddel átitatott kampányrendezvénytől, melynek nem pártpolitikus résztvevői potyamandátumok reményében bíznak a posztkommunista miniszterelnök-jelölt által beígért második kamarában.
Orbán Viktornak a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület felkérésére elmondott beszéde igazolta az előzetes várakozásokat abban a tekintetben, hogy az értékelés mentes volt a pártpolitikai utalásoktól. Az országgyűlési választásról is csak a beszéd végén esett szó, amikor a kormányfő részvételre szólította fel a polgárokat. Az értékelés olyan nézőpontból tekintette át az ország helyzetét, ahonnan nem homályosítja el a tekintetet a mind jobban eldurvuló kampány füstje. Amint azt az előző években is megállapíthattuk: ez a politikának már az a régiója, ahová a mostani ellenzék nem tudja vagy nem akarja követni a polgári koalíció miniszterelnökét.
Első pillantásra bombasztikusnak tűnhet az a kijelentés, hogy a tavalyi az áttörés éve volt. Nehéz lenne a kormányfő által említett fordulatot egyetlen eseményhez kötni, ugyanakkor a 2001-ben történtek csokorba szedése impozáns képet mutat. A Széchenyi-terv beindítása, a diákhitel bevezetése, a minimálbér emelése, a lakáshitelkamatok csökkentése, a teljes körű árvízi helyreállítás, a hagyományos válságágazatokban meghirdetett programok vagy a státustörvény elfogadása együtt valóban felérnek egy áttöréssel. Természetesen joga van az ellenzéknek bírálni az Orbán-kormány politikáját, kevesellni az elmúlt négy év eredményeit, de a méltányos kritikának el kell ismernie: az 1998 óta megtett, egymásra épülő lépések egy világos társadalompolitikai koncepciót rajzolnak fel. Ennek fő elemei a családtámogatások kiterjesztése, a munkahelyteremtés és az állami eszközöket is aktívan használó gazdaságélénkítés. Az ellenzéknek a kőkemény kormánykritika és az ígéretrohamok mellett (vagy helyett) egy ehhez hasonlítható, világos elvekre és célokra épülő jövőképet illene alternatívaként felmutatnia.
Az országértékelés második, hangsúlyosabb részében Orbán Viktor gyakorlatilag a 2006-ig szóló kormányprogram gerincét vázolta fel. Számos, jelentős költségvetési kiadással járó ígéret hangzott el, amelyet a most lezáruló kormányzati ciklus történései hitelesítenek, s amelynek forrásait a remények szerint fenntartható gazdasági növekedés teremti meg. Ha a kormányfő szocialista (vagy szabad demokrata) lenne, akkor országértékelése a példátlanul kedvező makrogazdasági mutatók – a sajtó és az elemzők dicshimnuszától kísért – méltatásába fulladt volna.
Orbán Viktor azonban a kormány teljesítményének megítélésekor fontosabbnak tartja a társadalom hangulatáról, lelkiállapotáról, tehát az aktuális pártpreferenciáknál mélyebb összefüggésekről tudósító felméréseket. Ezek ismeretében pedig valóban nem túlzás arról beszélni, hogy az elmúlt években egy, a kishitűségét levetkőző, önmagában bízó, óvatosan derűlátó nemzetté vált a magyar.
Áprilisban egy másik ország választ majd, mint négy évvel ezelőtt. A látszat ellenére ez semmi jóval nem kecsegteti az akkor vesztes ellenzéket.