Ellenszegülők

Olyan új világot rendeztek be Magyarországon a szovjet megszállók, amelyben nem volt helye a régi értékrendnek és erkölcsöknek. Szovjet világ volt ez szovjet típusú embereknek, idegen és elfogadhatatlan a magyar társadalom túlnyomó többségének. Üldözték a vallást. Isten helyett a párt vezetőit, Sztálint és Rákosit kellett tömjénezni. Tilos volt a hazaszeretet.
Azt követelték, hogy a magyar emberek is a Szovjetunió céljaival és érdekeivel azonosuljanak. Szembeállították egymással a családtagokat. Feljelentési kötelezettséget írtak elő a családtagoknak, rokonoknak is. Példaképül állították azt a szovjet gyereket, aki saját „szabotáló” apjára kért halálos ítéletet a párttól. Aki pedig mindezt nem volt hajlandó elfogadni, arra lesújtott a mindent behálózó és ellenőrző, mindenkit rettegésben tartó terrorgépezet: az ÁVO. A rendszert a terror és a félelem működtette.
A kommunista diktatúrával szemben széles, a társadalom minden rétegére kiterjedő ellenállás bontakozott ki. Nem kevesen a biztos halált vállalták, amikor röplapgyártásra vagy fegyveres ellenállás szervezésére vállalkoztak. Voltak, akik összegyűjtötték és elrejtették a háborúból visszamaradt fegyvereket, és arra készültek, hogy ha esély adódik, fegyverrel harcoljanak a szabadságért. Kegyelem esetén is élethossziglani börtönbüntetés várt rájuk.
Tíz év alatt – 1945 és 1956 között – több mint ötven ügyben ezerötszázan álltak bíróság elé államellenes szervezkedés miatt. Köztük tizenöt-tizenhat éves gyerekek, akik Balatonfűzfőn az aszfaltra festették: „Kötelet Rákosinak!”, „Halál a kommunistákra!” Diákok, akik szabotázsakciókat szerveztek az ország minden részén. Parasztok, akik a beszolgáltatást szabotálták.
Békéssámsonban négy éven keresztül működött a Magyar Ellenállási Mozgalom. Híres röplapjukat – „Sír a magyar róna, ruszki csizma nyomja. Ávós spicli figyelünk!” – az egész országban terjesztették. Több mint húszan voltak. Ügyükben két halálos ítéletet és hosszú börtönbüntetéseket szabtak ki. Farkasfán, Vas megye egyik legkisebb településén és a környező falvakban nyolcvan embert fogott el az ÁVO, mert segítették a határon átszökőket. Kettőjüket kihallgatás közben agyonverték, hetet, köztük egy nőt, kivégeztek, a többiek súlyos börtönbüntetést kaptak.
A „Rongyos Gárda” (28 vádlott), az „Antibolsevista Magyar Ellenállási Mozgalom” (19 vádlott), a „Zalai Fehérgárda” (86 vádlott), a „Kard és Kereszt Mozgalom” (28 vádlott), a pálosszentkúti, kesztölci, bajai ellenállási mozgalmak (76 vádlott), illetve a katonai ellenállás szervezetei: a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (36 vádlott) és Hadváry Pál ezredes és társai (öt vádlott) ügye találomra kiragadott példák. Hiszen az ország minden részén, minden korosztályban, minden társadalmi rétegben szerveződött az ellenállás.
Ellenállók lettek azok a diákok, akiknek megszüntették iskoláit, elhurcolták tanárait, megfélemlítették szüleit. Azok a katonatisztek, akik nem tudtak beletörődni abba, hogy szovjet csatlósok legyünk. Azok a munkások, akik kiharcolt jogaikat védték. Azok a parasztok, akiket kuláklistával, beszolgáltatással, padlássöpréssel nyomorítottak. Azok a tanárok, tanítók, jogászok, orvosok, akik nem törődtek bele politikai jogaik megszüntetésébe. Mert nem tűrhették a megaláztatást, mert nem akartak félelemben élni. Demokratikus Magyarországot akartak.
A kommunizmus mindenkit ellenségévé tett. Elég volt elmaradni egy Szabad Nép-félóráról vagy egy viccet elmesélni, nem lelkesedni eléggé, pénzt adni a kitaszítottak családjának, vagy csak köszönni nekik. Aki nem tapsolt elég hosszan, már az is ellenséggé vált.
A bátrakat, akik szembeszegültek a félelmetes terrorrendszerrel, megölték, névtelen sírba temettették, mert még holtukban is féltek tőlük. És mindent megtettek azért, hogy emlékük se maradjon. Kémnek, hazaárulónak nevezték a hazájuk szabadságáért életüket kockára tevőket.
Sokuknak a nevét sem ismerjük. Másokról még mindig a kommunista hazugságok terjednek. Pedig ők igazi hősök.