Emléksorok egy fémoszlopról

Jó két esztendeje meggyarapodott a budai Horváth-kert. Rá is fért már szegényre egy kis ajándék, olyan mostohán, elhanyagoltan csúfoskodott az Attila út és a Krisztina körút poros házsorai közt. A keskeny, fás-bokros parkocska déli végében, a kis játszótér mellett találtak új helyet Nepomuki Szent János restaurált kőszobrának, amelyet még a régi Krisztinaváros polgárai állítottak az Ördögárok egykori hídja mellé, az úton lévők oltalmául. A sétány túlsó végébe pedig, ahol kis térré szélesedik a gyalogjárda, és a kerékpárút az átkelőhöz kanyarodik, felállítottak egy míves jelzőtáblát. A régi, öntöttvas kandeláberek cizellált modorában újonnan elkészített karcsú oszlop egy rámás táblácskát tartott, amelyen az előző századforduló tipikus bronzbetűivel csak ennyi állt: Horváth-kert.
Mögötte, az évek óta nyíratlan bokrok rejtekében tavasztól őszig hajléktalanok tanyáztak, köröttük szanaszét szórva összkomfortjuk minden mellékterméke, a nyomorúságos kis medence vize is teli szeméttel, gyanús ázalékokkal. Gyakran elnézegettem a buszmegállóból ezt a szép míves oszlopot, milyen büszkén álldogál nem éppen elegáns környezetében. Hiába, az úr a pokolban is úr, állapítottam meg elismerően. Azután, pár hét múltán mintha valami betegség kezdte volna ki a lábát. Közelebbről szemügyre véve, láttam, hogy az öntöttvasnak vélt műtárgy valójában alumíniumötvözetből készült, amelyet az antik vas fényét utánzó műlakkal vontak be. Ámde az a baj történt vele, hogy a parkban sétáltatott ebek, amelyek olykor emelik a hátsó lábukat, rákaptak az új sarokpontra, és sűrűn megtisztelték a névjegyükkel. Az erősen maró kutyalé hamar átrágta magát a festékrétegen, és a savra igen érzékeny alumínium látványos oszlásnak indult. A régi szakszóval leprának is nevezett korrózió gyorsan fölhatolt a legnagyobb kutyák ágyékmagasságáig, aztán még feljebb. Szegény oszlop ott állt megszégyenülten, lelepleződve: puszta látszat, hogy olyan nemes anyagból készült, mint annak idején elődei.
Csakhogy ami egyeseknek csalódás, az másoknak örömteli felismerés! A környék gyűjtőemberei, akik már leszereltek minden mozdítható könnyűfémet, a házak erősáramú kapcsolószekrényeinek fedelét is beleértve, felfedezték az oszlop valódi értékét. „Alamínum” – talált pénz! A minap, amikor a korán jött szép időben a rég látott kertészek munkálkodását figyeltem, szemembe ötlött a hiány: az oszlopnak hűlt helye.Tőből kitörték, és elhurcolták. Csak a talpát rögzítő, elgörbült csavarok és egy kis darab málló töredék maradt belőle.