Én nem tudom...

Én nem tudom, mikor és hol használtam életemben először telefont. Csikvándon – ahol születtem, s ahol hatéves koromig éltem – biztos, hogy nem; technikában ugyanis a cséplőgép, a templomi orgona és az artézi kút volt a legtöbb, amit falunk nyújtani tudott. Bocsánat! Összevissza beszélek, hiszen apámnak – akit vonzottak a műszaki csodák – volt egy írógépe, egy elemmel működő rádiója, sőt esernyővel, biciklivel és gramofonnal is rendelkeztünk.
Az elektromosságot Kőszegen ismertem meg. Száztíz voltos áram volt a vezetékben, ha a villanykörte foglalatába egy ujjal belenyúltunk, a könyökhajlatunkban kellemes bizsergést és rángást éreztünk, mint annak idején Galvani békái. De egyszerűen nem emlékszem, hogy láttam volna telefonkészüléket.
Később persze rátaláltam. Tizenöt éves koromban már tárcsáztam, mint a pinty, egyszer egy évben, majd ahogy múlt az idő, egyre gyakrabban. Emlékszem, hajdan sok telefonszámot raktároztam el a fejemben; az elsőt, amely a sajátom volt, hogy úgy mondjam, még ma is köpöm: 413-512. Ez belém égett. Jelenleg az agyamat nem használom számtárolásra – másra se nagyon –, családunk elég komoly elektromos memóriával rendelkezik.
Emlékezetem szerint valaha úgy kellett telefonálni, hogy az ember felemelte a kagylót, néhány percig várt a búgó jelre, amikor az bejött, mutatóujját a megfelelő lyukakba dugva tárcsázni kezdett. Budapesten hat szám után a készülék vagy foglaltat jelzett, vagy kicsengett, az utóbbi esetben néhány perc múltán valaki vagy felvette a telefont, vagy nem, ha igen, akkor beleszólt emígy: „Halló, itt a Hazai Fésűsfonó.” Te erre vagy azt mondtad, hogy bocsánat, téves, vagy kérted Kovács elvtársat a tmk-ból, a telefonkezelő dugaszolt és kapcsolt, Kovács elvtársnál kicsengett, vagy foglaltat jelzett, Kovács elvtárs vagy nem vette fel, vagy felvette, ha felvette, azt mondta, halló, itt Kovács (saját magát az ember sohasem hívta elvtársnak), erre te is megmondtad, ki vagy, s máris megbeszélhettétek ügyeiteket.
Ma a távközlés fejlődése és az általános haladás miatt a helyzet egészen más.
Megnyomsz (beütsz) hét gombot, ha mobilt hívsz: tizenegyet. A telefon kicseng, majd kellemes női hang hallatszik: „Itt a West Slime Company telefonautomatája. Köszöntjük önt. Türelmét kérjük, mert az összes vonalunk foglalt.” Majd ugyanez angolul, súlyosabb esetben franciául is. Kisvártatva ez hangzik el: „Ha ön tudja a mellék számát, a csillag vagy kettős kereszt billentyűzése után üsse be.” (Ugyanez angolul stb.) Mondjuk tudod, és beütöd. Néhány szívbe markoló taktust hallasz Tosca imájából, aztán az előbbi hang megszólal újra, először angolul, majd magyarul: „Elnézést kérjük, a hívott vonal foglalt. Kérésére, ha felszabadul, azonnal kapcsoljuk, ehhez nyomja meg a kettős keresztet, majd a csillagot, és várakozzon.” Megnyomod. Ezután percekig élvezheted a valkűrök lovaglásának dallamát, majd a gépi hangtól erősen elütő hordozásban a következő kérdést hallod: „Maris, te vagy?” „Nem”, feleled, de csak a valkűrök válaszolnak. Így telik el néhány perc, majd kattanást hallasz, és egy kissé ideges női hang megrovón kérdezi: „Kire vár?” Mondod, hogy Balogh Icura a könyveléstől. Kezded érezni, hogy messze a leghülyébb ügyfelek közé tartozol. Azonnal bejön a Tosca. Majd: „A flasch mute gombok megnyomása után üsse be a kettős keresztet, és billentyűzzön.” Beütöd, billentyűzöd. Jönnek a valkűrök. Majd angolul: „Várja meg a kezelő jelentkezését.” Megvárod. A kezelő közvetlenül a valkűrök nyomában lovagol. „Kit kapcsoljak?” „A Balogh Icukát” – feleled. „Az Icát épp az előbb láttam, kiszaladt a városba áfonyás joghurtért. De azért kapcsolom.” Jön Tosca imája. Annyira szép, hogy csendesen sírva fakadsz.
Hogy miért ennyire modern a világ, én nem tudom…