Érdekvédelem és pártpolitika

Magyarországon 1990 után a posztkommunista nómenklatúra az általa uralt szakszervezeteket is igyekezett átmenteni vagyonukkal együtt a későbbi időszakra. Az eredeti célok érdekében így lett a SZOT-ból MSZOSZ. Ez egy olyan szakszervezeti mozgalom, amely 1990 után csak akkor mutatott szociális érékenységet, ha nem saját elvtársai ültek a kormányzati székekben, és ennek szellemében tevékenykedik most is, amikor a korábbi diktatúra kiszolgálóinak a hatalomba való visszaemelése az elsődleges cél.
Közhely már, de igaz: ugyanazok a funkcionáriusok, akik a párt gépezetében a magyar proletariátus teljes kizsákmányolásán dolgoztak az önkényuralom évtizedeiben, most a dolgozók képviselőinek igyekeznek magukat feltüntetni. Annak a fogalomnak, hogy proletár, volt valaha értelme. Ez a jelentéstartalom azonban sosem volt olyan tragikus, mint a mi hazánkban, a Vörös Hadsereg szuronyainak árnyékában. A népi demokráciának nevezett uralomnak nemcsak fizetési rendszere, hanem egyetemes szociálpolitikája is könyörtelen és retrográd természetű volt.
Minisztertanácsi határozatot hoztak például a fiatalkorúak, a 14–16 éves gyerekek dolgoztatására. Napi négy–hat órai munkáért havi 250–350 forint járt; ez az összeg az akkori éhbérnek felelt meg, különösen, ha összehasonlítjuk azzal a ténnyel, hogy a munkára ugyan nem kényszerített amerikai fiatal ezt az összeget nem egy hónap, hanem egy nap alatt kereste meg.
A SZOT egyetlen szóval sem tiltakozott, amikor börtönbüntetéssel sújtották azt a dolgozót, aki szabadon akarta megválasztani munkahelyét. Jóllehet 1777-ben egy francia királyi pátens kötelezte ugyan a dolgozót, hogy munkahely-változtatásait bejegyeztesse, de abban már senki nem merte megakadályozni őt, hogy ezt a munkahelyet ne cserélhesse tetszése és érdekei szerint. Így a népi demokráciáé volt az érdem, hogy visszafelé fordította az idő kerekét, s elmerészkedett addig, ameddig a magántőke még a legmohóbb, legembertelenebb korszakaiban sem merészkedett. Koldusbérekről beszéltek ugyan, de azonnal hozzátették, „ma nem ehetjük meg a holnapot”, és bérrendezésről csak akkor lehet beszélni, ha a proletárok még többet és még olcsóbban termelnek. A Szakszervezetek Országos Tanácsa, amely állítólag a hatalmon lévő munkásosztály egyetemes képviselője volt, egy árva szót sem szólt a duzzadó norma és a fogyatkozó kenyér miatt.
A munkásosztály kizsákmányolására tolvajnyelvet hoztak létre. A Szabad Nép, a Népszabadság jogelődje a verítékes, föld alatti vasárnapi műszakok megsokasodása kapcsán íródott bányászvezércikkében például ez volt olvasható:
„Noha helytelen lenne, ha a vasárnapi műszakok rendszeressé válnának, szükséges, hogy bányászaink a következő vasárnap is termeljenek.” Ugye, ez a mondat olyanféleképpen hangzik, mintha a rendszer elvileg a vasárnapi robotoltatás ellen foglalna állást. De ismerni kellett a nyelvezetüket. Már puszta tény az is, hogy a hét végi pihenőnap elrablását helytelennek nevezték. A vasárnapi különrobottal nemcsak alapvető polgárjogaiból és eredendő természetjogaiból ebrudalták ki a tehetetlen dolgozót, nemcsak századokkal forgatták vissza az idő kerekét, hanem durva profithajszájukban odadobták az oltárra az emberi életet is. A szemük sem rezzent meg, hogy a vasárnapi termelés szinte lehetetlenné tette a családfenntartási feladatok teljesítését, ami a hazai viszonyaink között rút játékot jelentett a halállal, az özvegyekkel és az árvákkal.
De éppen úgy, mint ma, még 1947-ben, amikor még nem ültek biztosan a hatalomban, ugyanannak a Szabad Népnek, amely egy évtizeddel később olyan szemforgatással tárgyalta a vasárnapi rabszolgamunka kérdését. 1947. augusztus 19-i számában Révai József mint a rendszer szószólója, vezércikket írt A csajka és a kolhoz címmel.
„Ha a kommunisták győznek – írta Révai József –, suttogják a gaz rágalmazók, jön a kolhoz. Vége lesz az egyéni parasztszabadságnak, egy nyájba terelik a parasztokat, ezt terjesztik a bitangok. Ki hiszi el, hogy mi, kommunisták el akarjuk taszítani magunktól saját paraszti híveinket a kolhoz kedvéért? Éppen ellenkezőleg: meg kell szilárdítanunk a paraszti magántulajdont. Mi a kolhoz ellen vagyunk. Ki terjeszti ezt a kolhozmesét? Az összeesküvők, a reakciósok, a báránybőrbe bújt farkasok, a parasztság ádáz ellenségei súgnak-búgnak, hazudoznak, lázítanak!”
Ki mert volna néhány évvel később rákérdezni Révai szavaira, amikor már az ÁVO-ba, majd később a munkásőrségbe tömörült terrorlegények verték nyomorékká azokat, akiknek emlékezőtehetsége még nem felejtette el a kommunisták ígéreteit…
Az MSZOSZ elődje szavakban ugyan felszabadította a dolgozókat, de gyakorlatilag egyre inkább bilincsbe verte őket. A vörös államkapitalizmus módszereihez viszonyítva a magántőke hajdani korszaka keresztényi állapotnak tetszett. Ennek ellenére a néhai központi újság szemérmetlenül azt írta, hogy a kommunista párt segítsége a fejlődés útjára vitte a szakszervezeti mozgalmat, így az MSZOSZ elődje jelentős részt vállalhatott a munkásosztály szocialista versenyének kibontakoztatásában. „Lángra lobbantotta a dolgozók lelkesedését az ötéves terv iránt. Fontos szerepet vállalt a sztahanovista mozgalom létrejöttében, nem kevesebbet az újító mozgalom nagyra növelésében. El nem hanyagolható érdemei vannak a magasabb termelékenység, az anyagtakarékosság, a munkaidő jobb kihasználása terén. Elannyira, hogy ma már a szakszervezeti bizalmi a termelőmunka nélkülözhetetlen oszlopának tekinthető.”
Így változtatták a diktatúra urai a magyar proletariátus életét boszorkányszombattá. Sárba taposták a szakszervezetek több évtizedes küzdelmes múltját, amelynek sohasem állt más a középpontjában, mint a kisebb robot, nagyobb bér követelése. A diktatúra szakszervezete a néhai nagytőkések követeléseinek felelt meg. Negyven esztendőn keresztül a SZOT nem a munkásság érdekvédelmi szervezete volt, de csápjaival uralkodott az egész termelő élet felett, elért minden gyárba, minden üzembe, minden műhelybe. Miközben folytatták a kizsákmányolást, állandóan a munkásosztályra hivatkoztak, amelyet rendíthetetlen bástyának neveztek.
Ennek a nómenklatúrának egyik ilyen képviselője Csehák Judit is, aki most ezen a címen tér vissza a közéletbe: „Mert politikai, szakmai, emberi aggodalmaim, rossz érzésem fokról fokra növekedtek.” Ezt mondja az a Csehák Judit, aki a diktatúra éveiben ténylegesen járult hozzá ahhoz, hogy az ország szociális és egészségügyi helyzete arra a mélypontra süllyedjen, ahonnan 1990-ben az Antall-kormánynak kellett átvennie az irányítást. És képmutató módon akkor teszi ezt a nyilatkozatot, amikor a polgári kormány a zárszámadási törvény részeként 285 milliárd forintot fordított egészségügyre, nyugdíjemelésre és egyebekre. Hatszázmilliárdot pedig az egészségügy teljes konszolidációjára!
Ez a szocialista vezető réteg ma is azt teszi, amit a múltban; a munkásság kizárólagos képviselőjeként próbálja magát feltüntetni, miközben tagjai erkölcstelenül eltulajdonított vagyonok segítségével vezető bankárokká, lobbista nagyvállalkozókká alakultak át.

A szerző újságíró (Bécs)