Hahota

Senki sem születik ellenőrnek. Az ember nem mondogat olyanokat gyerekkorában, hogy ha nagy leszek, akkor majd szeretnék ott állni a mozgólépcső tetején élvasalt öltönynadrággal vadított BKV-egyenruhában, és arcélemet a huzatnak feszítve tűrni, amint az utazóközönség nagy ívben tesz a tevékenységemre. És azt az ábrándot is kevesen dédelgetik, hogy milyen izgalmas dolog a csak szülőföldjük nyelvét beszélő külhoni turisták fülébe üvöltözni magyarul a „jegyeket és bérleteket kérem ellenőrzés céljából felmutatni!” harci kiáltást.
Az ellenőrök mégis itt vannak közöttünk. Nincs nap, hogy valamelyik állomáson ne találkoznánk kék dzsekis csapataikkal, amint elszántan fölveszik a harcot a profitorientált bliccelők hadával. De mint minden háború, ez a föld alatti küzdelem is számtalan civil áldozattal jár.
Áldozatul estem én is. Vagy százhuszonnyolcadmagammal ereszkedtem lefelé a lépcsőn, amikor az oszlopok tövében lapuló egyfős ellenőr-alakulat – szemernyit sem törődve a vitathatatlan túlerővel – váratlanul rajtunk ütött. Ön – bökött felém a feje fölül induló látványos mozdulattal, amely vállmagasságban visszájára fordult, hogy az ellenőr mint komor közlekedési rendőr intsen ki a gyalogos forgalomból.
De miért pont én? Bliccelős a kinézetem? Rám van írva az érvényes havibérlet nélküli utazással megtakarítható négyezer forint utáni sóvárgás? Vagy külföldinek tűnök, aki egyetlen jegygyel próbál több járműre is fölszállni, mert nem érti a fővárosi rendszert? Esetleg csúnyán néztem magam elé? Idegesen pislogtam? Mosolyogtam? Netalán a feltételezett kihágástól izzadó homlokom keltett gyanút?
És a többiek? Az üres zsebeiket mutogató, egyébként rajtam vihogó tinilányok? A felszíni igazoltatás elől menekülő százforintospaprika-árusok? A két hajléktalan? Az smafu?
Pedig első, Budapesten töltött napomon ki lettem oktatva én is. Hogy az ellenőrnek igazából semmilyen joga sincs, hiába kéri a jegyet, nem kell törődni vele, mintha ott sem lenne, nem is létezne, meg sem született volna. Megállítani nem állíthat meg, erőszakot nem alkalmazhat, még csak hozzám se érhet. Ha a lakcímemet kérdi, mondjam azt: Fa Pál, Kő, Só út 1., akkor még csak nem is haragudhat rám, hiszen alig kellett írnia a feljelentőszelvényre. A személyit meg felejtsem el, ha véletlenül arra sétálnak a zsaruk, akkor se féljek, mert ők ugyan belenézhetnek az igazolványomba, de a személyiségjogi törvények miatt az adatokat nem közölhetik az ellenőrökkel.
De nem, én balek betartom az előírásokat. Így hetente legalább egyszer közröhej tárgya lehetek, amikor az oldalt elsuhanó bliccelők vidáman mutogatnak rám, hogy tessék, a marhája, mire ment a hülye bérletével.