Határeset

Franciaország és India határos – szögezte le Petőfi a sziklaszilárd földrajzi axiómát. Mivel eddig minden szavát elhittük a XIX. század legmagyarabb költőjének, felhőtlen bizalommal ereszkedtünk alá a Shalimar indiai étterem kopott falépcsőin a Dob utcában. Ahogy beljebb kerültünk a félhomályos pinceterembe, majd megejtettük az ilyenkor kötelező tesztfeladattá előlépő klotyószemlét, úgy kezdett felhősödni bizalmunk a hely iránt. Nem mintha piszkot, vagy bármi komolyan kifogásolható dolgot találtunk volna – takarítanak, de a terem dekorációja, a mellékhelyiség műszaki állapota, felszereltsége nagyon takarékos tulajdonosra vall.
Különösen, ha mindezt egybevetjük az étlap jobb szélén sorakozó számokkal, amelyek a tízből élve maradt négy ványadt villanykörte gyenge fényénél még erősebbnek tűnnek. Az étlap szerint az indiai étterem drága. Az étkek listája viszont hosszú és titokzatos. Teli van kettős magánhangzókkal, azt sem tudhatjuk, melyiken íródtak a szubkontinens állítólag ezernyi nyelve közül. Gyors segítséget kapunk azonban a csinos, nagyon kedves és szakszerű (magyar) felszolgáló hölgy személyében, és ettől fogva érezhetően megtörik az eddigi trend. Mintha kezdene visszatérni közénk a bizalom. Hosszas tanácskozás után rendelünk, maradék szorongásunkat szépen oldja a villányi cabernet sauvignon. És attól fogva, hogy megérkeznek asztalunkra az ételek, már nyugodtak vagyunk.
Az egyik fő fogás – neve: saag paneer – tulajdonképpen egyfajta házi sült, túró spenótkörettel. Ez így ugyebár nem túl érdekes, ámde a különös fűszerezés kisebb csodát tesz vele. A machhli masala névre hallgató tengeri halfilé, sűrű paradicsomos-hagymás szószban pedig már egyenesen ízélmény. Hosszasan próbáljuk megfejteni, melyik távoli országban találkoztunk már hasonló fűszerezéssel, több hely neve is felmerül a régi emlékekből. A körítéshez tartozó paratha és naan kenyérfajták, amelyek vegyes zöldséggel vagy túróval együtt sütött búzalepények, önállóan is élvezetesek, hasonlóképpen a zöldséges-fűszeres vadrizs. Eltelünk a szemre egyszerűnek látszó étkek szokatlanul gazdag ízvilágával, és a felszolgált mennyiségről az jut eszünkbe: vajon hány napra jut ennyi étel egy szegény sorsú hindunak?
Külön említést érdemel a desszertként elfogyasztott fagyi, amely nem olasz módra főzött tejesfagylalt, hanem enyhén jeges mangó. Végre egy új, eredeti gyümölcsíz! A pincérhölgy tisztelettudó érdeklődésére elmondjuk: nagyon elégedettek vagyunk. Megtudjuk még, hogy a szakács nepáli, minden fogás – a fagyit kivéve – agyagkemencében készült, és a konyha elnyerte a „Best in Budapest” címet az indiai kategóriában. (Három-négy további hely közül.) Az étkezésünk tehát, ami végül is a lényeg, remekül sikerült. A felszolgálás (melegített tányérok, nyíltság és türelem stb.) kifogástalan. Akárcsak egy francia vendéglőben. A hely maga: előretolt, jobb módú Ázsia, mint egy szegény, emigráns maharadzsa európai rezidenciája, a jótékony homályban szóló halk szitár- és csimpolyazenével. Jól mondta azt is Petőfi: „köztök az út nem nagyon mulatságos.”