Ki Rohón várja a feltámadást

„Kegyelmednek már rég pihen a pennája,
kegyelmednek régen megnyílt a sír szája,
hol békességgel a föltámadást várja,
de még most is kedves nekem a munkája.”
Petőfi Sándor

Egy nem létező engedélyről kívánok szólni, egy meghatott magyar tanárról meg a szerencséről. Gvadányi József itt látható síremlékét talán csak egy tucat ember ismeri. A költészetét remélhetőleg többen. Nekem kötelező olvasmányom volt az Egy falusi nótáriusnak budai utazása. Némely részletét hahotázva olvastam a szobatársaimnak. Petőfi feljegyezte, amikor Zajtán és Peleskén járt: sokért nem adná, ha ő írta volna ezt a művet.
Az olasz eredetű Gvadagni család a XVII. század vége felé került Magyarországra, olvasom Nagy Iván könyvében. „A legelső, kit I. Leopold király korában hazánkban lelünk, gróf Gvadagni Sándor, Szendrő végvár kapitánya volt, ki 1684-ben gróf Forgách Ádám Borsod megyei főispán leányát, Forgách Borbálát nőül vévén, ezáltal egyéb fekvő birtokokon felül Ruda-Bánya birtokába jutott. Így szorosabban csatoltatván a magyar nemzethez, 1687-iki sept. 24-én Szendrőn kelt levelében kéré fel Borsod vármegyét, hogy ez a magyar honfiúsításért az országgyűlésnek benyújtott folyamodványát pártolja. Kérelme teljesült. Ruda-Bányán született említett nejétől három fia: II. Sándor 1707-ben gróf Forgách Simon ezredében Rákóczi pártján kapitány; Ádám, kinek neje gróf Bedeker Anna Mária volt; és János. Ez utóbbinak nejétől, báró Pongrácz Esztertől Ruda-Bányán 1725-ben született József magyar lovas tábornok, és magyar jeles költő. Meghalt Szakolczán 1801-iki dec. 21-én. (Egyetlen fia, szintén József mint nyugalmazott alezredes 1815 táján Pozsonyban halván el, családját sírba vitte.)”
Mivel sírját nem találtam a szakolcai temetőben, de megtudtam, hogy egy kis szlovák falu templomában van eltemetve, elutaztam oda. Tapasztalatom már volt arról, hogy milyen nehéz néhol a templom kulcsát megszerezni. Ezért megkértem egy odaáti tanár kollégámat, jönne velem Rohóra, a volt Nyitra vármegyéhez tartozó kis faluba, amely a főúttól néhány kilométerre fekszik, de az én részletes térképemen nincs is rajta. Tehát meg kell találnunk a falut és templomát.
Vasárnap lévén reméltem, hogy a templom nyitva lesz. De nem volt, ráadásul a faluban is alig találtunk valakit. (Sőt a falut is alig találtuk meg.) Már-már a szlováktudásunk is kevésnek bizonyult, amikor valaki megkérdezte az egyik ház emeletéről, hogy kit keresünk.
– A templomszolgát. – Miért? – A kulcsért. – Mit akarnak? – Egy síremléket fényképezni. – Van engedélyük a püspöktől? – Nincs.
Csak hosszas rábeszélés után szólt a férjének (ő volt a sekrestyés), aki kedvesen jött velünk, és kinyitotta a templomot. Tőlünk tudta meg, hogy mit is jelent a magyar felirat, és ki nyugszik ott lent a kriptában. Egy lovasgenerális és költő. Nem nagy költő, de azért költő. A magyar valóság ismerője.
„Újabban divatos a realizmust idejétmúltnak, kis igényű művészi irányzatnak tekinteni – írja Gvadányi kapcsán Kosztolányi Dezső. – Azok, akik így ítélkeznek, nem egészen tudják, hogy micsoda itten az alkotó képzelet szerepe, s alig tűnődtek el arról, hogy egy öreg koldus vagy egy kávéház megjelenítése legalább olyan erőpróba, mint egy marslakó vagy egy holdbeli táj ellenőrizhetetlen leírása. A valóság képe lehet unalmas, érdektelen és színtelen is, akár a regényes, merőben koholt arcok és vidékek tükröztetése. Mind a kettőhöz egyforma képzelet kell. Ha az ábrázolás élettelen, akkor mind a két esetben csak a képzeletben van a hiba, és nem az irányzatban. Fényképezni az irodalomban lehetetlen.”
Ez a kép nem több, mint dokumentum: egy márványtábla, csak állvány kellett az elkészültéhez. Meg egy kulcs és egy lelkes tanár, aki velem együtt meghatódott azon, hogy ez az emléktábla épp 100 évvel ezelőtt került ide, s a 200 évvel ezelőtt meghalt Gvadányira emlékeztet.