Magyarán szólva

Többször dühöngtem már ezeken a hasábokon amiatt, milyen vészesen amerikanizálódik a magyar nyelv. Ha élne szegény Arany János, szívrohamot kapna a sok anglomán nyavalygás hallatán. Affektál, hörög és gurgulázik az ország, idegen szavak ármádiája lepte el a nyelvet, kitaszítva a sorból a mieinket, mintha csak ez lenne a világ rendje. Magyar ember ma Magyarországon shopokba jár bizniszelni, pubokba drinkelni, ha meg vinni akarja valamire, hát összelobbiz egy privát teamet…
Kiráz a hideg ettől a borzalmas folyamattól, amely reklámok, cégfeliratok, plakátszövegek és egyebek formájában nap mint nap rátelepszik az életünkre, beletúr a gondolatainkba, a maga ábrázatára akar formálni, eltaposni igyekszik mindent, amit Kazinczyék oltottak belénk.
Több ez, mint puszta nyelvészkedés. Aki Rambóval, Supermannel fekszik, toothpaste-tal, after shave-vel kel, napközben meg be-beugrik a snack barba, a second hand shopba, az nem valószínű, hogy ismeri a kökörcsint meg a bölömbikát, és a templomharangról sem tudja, miért szól olyan bánatosan, szépen. Akinek a szíve, lelke, magyarsága nem háborog ezen, az már tetőtől talpig anglomán. Vagy ha úgy jobban hangzik: lelkileg reserve.
De hát mától más világ kezdődik, kedves anglománok! Mától törvény kötelez kedves mindnyájotokat is arra, hogy boltjaitokra, kocsmáitokra, plakátjaitokra magyarul is írjátok ki, amit eddig csak idegenül. Ez ugyanis itt – minden elszánt igyekezet dacára – még mindig Magyarország.
Nem azért küzdött a nyelvért évtizeden át a reformkor magyarsága, hogy most szép sunyin elvegyék a nemzettől azt, ami az övé. A nemzetköziségből ugyanúgy elegünk van, mint a kozmopolitákból. Hogy kicsit mucsai lesz majd újra boltnak írni a boltot? Sörözőnek a pubot? Bejáratnak az entrance-t?
Akinek nem tetszik, vegye a passportját.