- PÁVAÓL -

Kezdetben voltak a teadélutánok. Nejlonharisnya, NDK-farmer, Tesla lemezjátszó, széttolt padok, igazgató bácsi véletlen felbukkanása a rendezvény utolsó fél órájában, folyosó végi puszik, apák cigarettái a klotyóban, megtáncoltatott osztályfőnökök, egy szendvicsről leejtett tojáskarika a padlón, és love, love, love…
Aztán jöttek a zenekarok a Vermona erősítőikkel, Gibson-utánzatú KGST-nyenyeréjükkel. A közönség kiváltságos tagjai cipelhették a hangfalakat, a lányok pedig végre láthattak egy igazi, Nyugat-imádó huligánt. És a huligán három dolgot tudott: az ingét nem gyűrte a nadrágjába, kócos volt, és a színpadon néha kiabált.
A bulik a kérdéses napig a levegőben lógtak, hatféle színű és alakú pecsét szükségeltetett az engedélyre. A cuccot úgy kellett összekoldulni: a moziüzemi vállalattól egy végfokot, az úttörőháztól fára akasztható, duda stílusú hangszórót, az Ifjú Gárda fúvószenekar abszolút leltárba vett, állati bőrökből és furnérból kitalált dobját, vasalózsinórt otthonról és legfőképp a gyakorlati szertárban lezsírozva tartott mikrofonállványt, amely előtt a művelődési osztály ráérő kishivatalnoka szokta belepöszíteni a tanévzáró életbekilépési halandzsáját. És amikor minden összejött, akkor kétórás áramszünet lett, bemondta a rádió, hogy a Szovjetunióban meghalt a pártfőtitkár, tehát mindenféle zenés rendezvény tilos, és az a kövér kisgyerek, akit ezen a héten direkt azért nem vertek meg a begyakorolt módon, mert két színes égőt ígért estére, tehát ez az áruló egyszerűen himlős lett, és odahaza heverészik; a Sanyi apukája nem tudott jönni az utánfutóval, mert kommunistaműszakot szerveztek az éhező szakszervezeti vezetők megsegítésére…
Olykor azért mégiscsak történt valami háromtól hétig, négytől nyolcig, valami méltatlanul rövid, szívből jövő tombolás, dobszólóval és fordított irányú cipekedéssel a végén. No, de a fejlődésnek nem lehet útját állni, és egyébként is: mi dolog ez a vidéki, autodidakta csörömpölés, kész az állami szocialista koncertszervező apparátus, amely majd küldi a pesti zenekarokat. És lőn.
Megelevenedtek az ifjúsági lapok utolsó oldalas fotói, megjelentek a művészbejáróban a sztárok, kértek egy pár virslit és egy üveg bort, aláírtak egy sűrűn gépelt lapot, s még aznap este visszafurikáztak a távoli, messze fölébük épült fővárosba. Működött a világítás és a hangtechnika, jól szólt a cucc, volt zene, büfé, ruhatár. Tódult a közönség, biztos volt a siker. Egy icipici rés persze volt a rendszeren, mert ezek a pesti művészek játszották a magukét, miközben szerte a világban a legújabb őrületek dübörögtek, de hát hallhatta azt bárki, aki éjfél körül a sztaniolból és szénrúdból buherált világvevőjére fülhangolódott.
Bizony tele volt az éter halálos zenékkel, amelyeket rögtön „levenni” és vidékre turnéztatni még a legmenőbb haknisták sem tudtak. A csoda másutt és máshogy majdnem világra jött, például a Moszkvában olajmérnöknek tanuló Urbán Gyurka jóvoltából, aki a kollégiumi zenekarral el akarta játszani a Black nightot. A diákszálló vezetői reflexszerűen letiltották ezt a kultúrdeszantnak álcázott, kólába áztatott ötletet, nem kell a blak nigt, különösen nem a black night (blek nájt?), ami az egyik néger mérnökjelölt szerint fekete éjszakát jelent, naná, van is ott szuroksötét, ahol nem tudnak a GOELRO-ról.
A diszkó kezdetben szintén forradalmi műfaj volt, a televízió és a rádió műsorpolitikáját korrigálta, átnyúlt a cenzúra feje fölött, minden elérhető volt ezeken a gyanús estéken, ami a Kossuth adóból és az Egymillió fontos hangjegyből kimaradt. Villogó- és futófényeket szereltek föl, egyszer csak megjelent a monitor, a videodiszkó, a sztereó, újabb lépésként a lézereffektusok dzsedikardjai kezdtek el hadonászni a VBK-agyú, befésült és kikészített magyar ifjúság feje fölött. De ez még mindig túl kevés volt, a hely megteremtette a maga zenéjét, a tamtam és a számítógép kereszteződéséből alulkomponált zajmixet, amelyre egy életre kelt őrült babaház dolljai visítottak vagy nyafogtak. És kiért kellene lemondanunk a sztárok, a mi sztárjaink tényleges jelenlétéről, akik majd rátátognak a video-kvadrofon-lézer puff-puffra? Nem baj, ha szőrös a hónaljuk, és a szőke táncosnőnek kiesik a kontaktlencséje.
A teljes leépülést a kábítószerek megjelenése hozta, mert már sem a zene, sem a társaság, sem a híg, ismert ízű piák nem számítanak, csak a pokolmélyi dübögő hang, a megsokszorozott villámfényű stroboszkóp és az anyag, a fokozás eszköze. Rángások, összefolyó színek, tébolyult mozgáskényszer. A személyiség egyetlen ponttá zsugorodik, s ez a pont száguldani kezd a térben, elfordul körülötte az ismert világ, repül, mint a gyermekláncfű ernyős magja, egyre távolabb, egyre szomorúbb semmik felé, az állatok sorfala között, már csak egy túlfeszült, ingerületbe jutott sejttömeg, evolúciós paradoxon.
De szép is volna, ha a sötét bokszok egyikéből egy titkos tér-idő résen át előlépne a dauerolt fejű, szemüveges földrajztanárnő, kikapcsolná a zenegépet, meggyújtaná az elviselhetetlenül szolid mennyezeti világítást, s a hurrogók gyűrűjében odalépne a hunyorgó, hadonászó roncshoz, és lekenne neki egy több évtizedes pofont, amitől aztán végleg befagyna az ellenséges csönd. Szép nagyot csattanna az a pofon, s az a szerencsétlen, kis hátizsákjával ugrabugráló, belőtt srác nem értene semmit, hogy itt valami élet meg felelősség meg méltóság és lényeg… Miért hallgatott el a zene, miért üres a terem, oltsák el már végre a villanyt, és ki ez a vén csaj?! Megütött, hízik valami tudatalatti göb az agyában, nekilódulna, de nem tud parancsolni a kezének és a lábának. Le kéne csapni, keseredik meg a torka, de nem megy; váratlanul sírva fakad, hisz bántották. Haza akarok menni! Apa, anya! A hülye nővérem a kutyájával. Nem kaptam karácsonyra motorkerékpárt! Nekem is kell egy kis szórakozás. Világos, nem?!
Szegény, szegény kis ember! S ekkor sarkon fordul a földrajztanárnő, elnyeli a múlt tölcsére, ebbe hullanak bele a régi bulik, a gitárok és a szendvicsek, a pedellusok, a trapéznadrágos, garbós, aranyláncos koncertszervezők, a love és a blak nigt, sötét lesz, iszonyú, üres sötét. Amelyben ő a fény a megnyílt és kifordított agyával, csak ő van, mert holnap a hideg hétfők vonatán már nem számít, utolsó utáni lesz a sorban, nagy nulla. Nem kell a boldogság, abban mindig van valami sunyi, külön záradék, nem kell az élet, mert az csak másokról szól, nem kell a halál, mert süket, mint a fáskamra, és hideg, mint az udvari vécé. Semmi sem kell, semmi.
Miért hagytuk, hogy így legyen?