Hét évvel ezelőtt, egy meleg, júniusi napon a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) közgyűlése a Utah állambeli városra voksolt Budán, az akkor még létező MOM Művelődési Központban. Mi, semleges tudósítók kissé hidegen szemléltük a győztes amerikaiak kirobbanó boldogságát, még nagyon távolinak tűnt 2002. február 8.
Sem akkor, de még egy évvel ezelőtt sem gondoltunk arra, hogy az új évezred első ötkarikás játékát kiélezett világpolitikai helyzetben rendezik meg, köszönhetően annak, hogy a történelemben példátlan méretű terrorakció majdnem elfújta a béke lángját. Az amerikai rendezők azonban a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után is vállalták, hogy az eredeti időpontban és helyszínen lebonyolítják a világ legjobb téli sportolóinak a versenyét.
Szándékosan nem írtam „játékot”, mert ez az olimpia a budapesti szavazás óta elsősorban a pénzről szól. Kezdődött a NOB-tagok vesztegetési botrányával, hiszen kiderült: a Sós-tó városa csak úgy nyerhetett 1995-ben Budapesten, hogy a szervezők egyszerűen megvették több NOB-tag szavazatát. A rendezés költségei is hatalmasak – kétmilliárd dollár –, a várható kiadás több mint a korábbi hat, Amerikában lebonyolított olimpiáé összesen. A kétmilliárdból 247 milliót költöttek a létesítményekre, 320 milliót a biztonságra, amelyről szeptember 11-én kiderült, hogy még az Egyesült Államokban sem lehet tökéletes.
Jó lenne azt írni, hogy a sportolókat és az őket felkészítő edzőket elsősorban nem a pénz motiválja, de ez, sajnos, nem igaz. Avery Brundage, a NOB volt amerikai elnöke forog a sírjában, hiszen míg ő, az amatőrizmus utolsó harcosa, profi vádak miatt még 1972-ben is eltiltotta az olimpiai szerepléstől az esélyes osztrák Karl Schranz alpesi síelőt, ma már nem titkolják a pénzdíjakat. Oroszországban például a bajnokokat 115 ezer euróval (28,4 millió forint) jutalmazzák, amely becslések szerint több mint egy orosz köztisztviselő életpályájának jövedelme, Dél-Koreában pedig a győztesek havi 850 eurós életjáradékot kapnak. Persze, ezek csak fillérek a világklasszis alpesi síelők szponzori szerződéseihez képest. S hogy a pénz milyen hatalmas vonzerő, azt jelzi, a szigorítások után is 90 olyan asztmás sportoló indulhat az olimpián, akinek papírja van arról, hogy teljesítményt növelő gyógyszert szedhet.
Az új évezred első olimpiája – ha az időjárás vagy váratlan esemény nem szól közbe – a csúcsok sporteseménye lesz: 72 ország 2531 sportolója indul (ezzel megdőlt a naganói 2177 fős rekord), a belépők 90 százaléka elkelt, ami garantálja, hogy nézőcsúcs születik Salt Lake Cityben. A mennyiségi fejlődés lenyűgöző: míg 1924-ben 14 versenyszámban vetélkedtek, most már 78-ban avatnak bajnokot.
Az elkövetkezendő két hét alatt bizonyára fantasztikus versenyeket láthatunk, s ha nincs is magyar esélyes, mindenki kedvére választhat olyan sportolót, akiért szoríthat. Én szívből fogok szurkolni a magyar női kettes bob kormányosának, Stréhli Ildikónak, aki 1995-ben, 30 évesen a legveszélyesebb ellenféllel, a halállal találkozott. Kiderült, hogy mellrákja van, s noha az első csatát orvosi segítséggel megnyerte, 1999-ben ismét súlyos beteg lett. Egy pillanatra sem adta fel, úgy járt a kezelésekre, hogy közben síoktatóként fiatal gyerekeknek edzést tartott. Lelkileg egy pillanatig sem pihent, és gyógyulása után felkészült az olimpiára. Szurkoljanak velem Stréhli Ildikónak, hogy társával, Kürti Évával jól szerepeljen, ami esetükben nem előkelő helyezést jelent. Ildikónak persze már az olimpiai részvétel többet jelent, mint a győzteseknek járó pénzjutalom. Az ő szereplése is bizonyíték arra, hogy a sport az új évezredben is csodákra képes, s ezért is csodálatos.
Donald Trump bejelentette, hol és mikor találkozik Putyinnal
