Tollhegyen

Ezt elmesélem, mert tanulságos, hazafele gondolkodó ember biztosan épül belőle. Tiffán Zsolt villányi borkészítő mesternél voltunk tegnap. Aki még nem volt Tiffán Zsolt villányi borkészítő mesternél, keveset tud a nagyvilágról, a leghelyesebb, ha visszairatkozik az elemi iskola alsó tagozatába, ahol az írott nagybetűket tanítják, és az algebratanár hadonászik nádpálcával meg méterrúddal. Mi mindenesetre ott voltunk Tiffán mesternél, és megnéztük, amiről senkinek sem szabad lemaradnia. A kovácsoltvas kaput, a sok tucat hatalmas fahordót, a palackozómasinát, a ménkű rekeszeket, a címkéket, a dugókat, a kikarózott domboldalt.
A rendet. A gazda mosolyát. A vörösbor bíbor csillogását.
Béke és megállapodottság sugárzott a vendéglátó Zsolt arcáról, derűsen, egyszerűen nézett a szemünkbe, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy az ember házat épít Villány dombjai alatt, dolgozik és világraszóló borokat készít a glóbusz számára.
Valahogy rövidre zárta az ember és a Jóisten közötti távolságot ez a Tiffán Zsolt, mindössze csak a defíniciót mondta, a jó ember és a jó bor közös tőkéről terem, és az egésznek csak annyi a trükkje, hogy szeretnünk kell a természetet és egymást, örülnünk kell a napfénynek, a májusi esőnek, ha meg a jókedvünk is úgy diktálja, kóstoljuk meg a villányi vörösbort, attól leszünk többek.
Mondom, ott voltunk a Tiffán-portán (kívánom, hogy mindenki megforduljon egyszer arrafelé), néztük a domboldalt, hallgattuk Zsoltit, kóstolgattuk a domboldal levét, én meg arra gondoltam, hogy ebben a randa, kíméletlen világban, ahol élünk, mindenkinek szőlőt kéne ültetnie, kacsot metszenie, ez alapvető lenne, mert ebben a csúnya, rágógumis, aluljárós világban, ahol nincs egyetlen Tiffán Zsolt sem, csak pancsborok vannak, meg pancserek. Öt héttel a választások előtt még különösebb íze van a villányi magyar bornak.
Ültessünk szőlőt!