Tollhegyen

Újsághír szerint fiatal és tapasztalatlan volt II. Lajos magyar király, ezért nem kell neki szobrot állítani Mohácson (itt halt meg szegény, 1526-ban belefúlt a Csele-patakba, miközben menekült a megveszekedett törökök elől). Mindezt a város önkormányzata mondja, szemben a helyi városvédőkkel, akik lovas szobrot emelnének az uralkodónak, akinek állítólag a lova is odaveszett a zivatarban megáradt patakban.
Mondom, vita van Mohácson II. Lajost illetően, aki egyébként Jagellóként élte le a neki kiszámolt szűk húsz esztendőt, s már ott pechje volt, hogy tizennégy esztendősen meg kellett nősülnie, bár feleségét, Habsburg Mária főhercegnőt nem ismertem személyesen.
De ne kalandozzunk el a történelemben! Mohácson most az a probléma, hogy erről a szomorú sorsú Lajosról készüljön-e szobor, vagy inkább Tomori Pál érsekről (1475–1526), aki ugyanitt lelte halálát, méghozzá fővezéri minőségben.
Azon kéne elgondolkozni, hogy miközben megy ez a szobor, nem szobor vita, vajon hová tegyük ideológiailag a nagyjából tíz esztendeje Szigetváron álló II. Szulejmán szultán szobrát? Az emlékművet annak idején maga Göncz Árpád avatta fel megfelelő pátosszal, s fülszöveggel, hogy tudniillik azért kell nekünk az emlékmű, hogy megbékéljünk a bennünket lemészárló törökökkel. Költözzék béke a szívünkbe.
Jó. De akkor mi van ezzel a boldogtalan húszesztendős királlyal ott a Csele-patak mélyén? Ha Szulejmán igen, Lajos miért nem? (Egyébként nagyon szép a Szulejmán-emlékmű.) Javasolnám: Tomorinak is, Lajosnak is szobrot. (Kádárnak ne!) Össze ne vesszetek, jó mohácsiak!