Egy hónappal a Tragédia bemutatója előtt a Nemzeti Színház vezető művészei hatoldalas, meglepően éles hangú levélben válaszoltak Darvas József velük foglalkozó újságcikkére, amelyben a népművelési miniszter a színházi főosztállyal szembeni „jogos” és „éles” kritikáról ír, de elszomorítja a művészek „durva” hangja. A válasz kezdetben mértéktartó, később azonban lávaszerű folyam. „Mi nagyon örülünk ennek a cikknek, Darvas elvtárs – írják. – Örülünk, mert látjuk, hogy foglalkozik velünk, gondjainkkal, bajainkkal. De ugyanakkor nagyon sajnáljuk, hogy tévesen, rosszul tájékoztatják önt.” […] „Személy szerint ki vagy kik felelősek azért, hogy a kiváló Sztanyiszlavszkij-rendszert és -módszert az egész magyar színészet megutálta, rossz fordításokon és rossz értelmezéseken keresztül, a színházi főosztály vezetőjének és képviselőinek »kultúrpolitikai« terrorja miatt, mely egy időben majdhogynem az ÁVH-val fenyegetett?! Kik harcolnak legeredményesebben az új magyar darabok színreviteléért, vagy kik és milyen szempontok bénítják ezeknek létrejöttét? Ki felelős például Németh László Galilei c. darabjának több mint egy éve tartó elfektetéséért?! Ki felelős fővárosi színházaink sematikus műsorpolitikájának teljes csődjéért?! Ki felelős a magyar színházi kultúra hagyományainak hoszszú esztendőkön keresztül való megtagadásáért, kiaknázatlanságáért?!” És írnak még bizonyos negyven kérdésről, amelyet majd személy szerint óhajtanának feltenni. A levelet a következők írták alá: Balázs Samu, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc, Bihari József, Gobbi Hilda, Gózon Gyula, Makláry Zoltán, Mészáros Ági, Olty Magda, Rajczy Lajos, Somogyi Erzsi, Szemethy Endre, Szörényi Éva, Tompa Sándor, Tőkés Anna, Ungvári László és Várkonyi Zoltán.
Két hónappal később, 1955. január 31-i dátummal – amikor már túl vagyunk Az ember tragédiája bemutatóján – Farkas Mihály feljegyzést ír a színészek leveléről Rákosinak:
„Ezt a levelet a Nemzeti Színház tagjainak egy csoportja információm szerint a Hazafias Népfront elnökségéhez írta azzal a kéréssel, hogy közöljék a Magyar Nemzetben. Jánosi elvtárs átküldte Darvas elvtársnak. Mi erről a levélről nem hivatalosan értesültünk. Darvas elvtárs nem mutatta meg nekünk. Úgy látszik, maga akarta elintézni. A levél hangja és tartalma egészségtelen és erősen ellenzéki.
Azt hiszem, célszerű lenne, ha Major Tamást behívatnám, és beszélgetnék vele. Majort mi az utóbbi időben véleményem szerint nem jól kezeljük. Meg kell kísérelni közelebb hozni őt a párthoz, de egyidejűleg bírálni is kell őt.
Meg kell változtatni a Nemzeti Színházban a légkört.
Farkas.”
Ami a Tragédiát illeti: a siker frenetikus. Nap nap után hosszú, türelmesen álldogáló embersorok kígyóznak a színház pénztára előtt, mert mindenki látni akarja Madách művét. Major Tamás így emlékezik erre Kocsis L. Mihály Van itt valaki című könyvében: „Azt tudtuk, amikor például nem engedélyezték Az ember tragédiájának bemutatását, hogy a közönség várja, és hogy ezt játszani kell. Addig harcoltunk, amíg sikerült bemutatni a Tragédiát. Ennek eredményeként kétszeres sor zárta körül a volt Nemzeti Színházat a Blaha Lujza téren, és verekedtek a jegyekért. Szóval a színház elért valamit. Elért vita közben! Ugyanakkor persze hogy nem tudtunk éles hangon kritizálni. De születtek olyan színdarabok, amelyek korlátoltságot, butaságot lepleztek le.”
Mátrai-Betegh Béla a Magyar Nemzet február 3-i számában lelkesedik: „A mű gondolatmenete – számos kitérő után – végeredményben a haladásban és az emberiség nagy céljába vetett hitben kulminál.” És február 17-én: „A felújítás hatalmas munkájában osztozók mindegyike részes abban, hogy a néző azzal az élménynyel hagyhatja el a Nemzeti Színházat: Madách igazi hangját hallotta szólni.”
Nézzük a Tragédia előadásainak számát: januárban 15-ször játszották, februárban ugyancsak 15-ször, de márciusban már csak háromszor, áprilisban négyszer, májusban egyszer (!), júniusban kétszer – aztán az évad végén eltűnt a Nemzeti színpadáról. Tudniillik februárban Rákosi is megnézte az előadást, és kijelentette, hogy szükségtelennek tartja a darab favorizálását. A proszcéniumpáholy előszobájában állítólag kiabált Major Tamással (Lucifer alakítójával; Éva Lukács Margit volt, Ádám Básti Lajos; az első szereposztásban Szörényi Éva, Bessenyei Ferenc, Lucifer pedig Ungvári László), de sértő megjegyzéseket tett Major mellett a darab másik két rendezőjére, Gellért Endrére és Marton Endrére is. Ezután született meg az a döntés, hogy a darabot ugyan nem tiltják be, de csak nagyon ritkán szabad műsorra tűzni. (Németh László későbbi megjegyzése: „Márciusban betiltották Az ember tragédiáját.”)
Az intézkedés ideológiai igazolását Lukács György elutasító elemzése szolgáltatta március végén, illetve április elején a Szabad Népben. Ez a megrovó bírálat olyan kérdésekben is negatívan ítéli meg a Tragédiát, amelyekben a marxista irodalomtörténet – alapos elemzés után – már pozitív véleményt nyilvánított. Lukács még Arany János ellen is kardot ránt. Bármennyire tiszteli – írja –, nem tud vele egyetérteni. Hiába, az ideológia, ha kell, ledönt minden szobrot. „… az antidemokratikus világlátás, érzésvilág alapozza meg Az ember tragédiáját is (és végső oka pesszimista perspektívátlanságának).” A falanszterjelenetet sehogyan sem tudják megemészteni. Úgy érzik, a szocializmus eszméje válik gúny tárgyává, holott már Madách is tagadta, hogy ez lett volna a célja.
De mit is mondott Farkas Mihály: el kell beszélgetni Major Tamással. Aki elbeszélgetett vele: Nagy Magda, a minisztérium osztályvezetője. Azzal a dramaturgiai különbséggel, hogy állítólag Major kereste fel 1955. július 13-án. Részletek a feljegyzésből: „Major a megbeszélés előtt mentegetődzött, hogy részéről ez nem feljelentés akar lenni, de neki nagyon nem tetszik, hogy vezető értelmiségi körökben pártellenes hangok nyilvánulnak meg. Véleménye szerint ennek a melegágya az íróknál van, de kisugárzik vezető színészekre, képzőművészekre, a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatóira is. Feltűnő, hogy ezekben a különböző értelmiségi körökben ugyanaz a pesszimizmus, szkepticizmus uralkodik, tehát közös gyökerük lehet. Kérdésemre konkrét személyeket is megnevezett, kiktől nagyon súlyos kijelentéseket hallott pártunk vezetőire, a szocializmus építésére, [a] Rajk-ügyre vonatkozóan. Többek között elmondta, hogy Dérynél igen súlyos és népi demokráciánkat sértő beszélgetésben volt része. Déry Tibor kijelentette, hogy ma az a becsületes ember, aki hallgat, és a mostani párt- és állami vezetőknek nem segít a véleménye szerint álutakon járó szocializmus építésében. […] Végül megkérdezte Déry, hogy előadná-e [Major], ha tragédiát írna. Vagy lehetne-e ma, adjon Major választ neki, szabadon írni, pl. írhatna-e ő olyan darabot a Nemzeti Színház részére, amelyben a pozitív hős a darab végén felakasztja magát. (Major azt válaszolta, hogy ha az író a pozitív hős, akkor felakaszthatja magát.) […] Major szerint ugyanezek a kérdések nyugtalanítják pl. [a] Gobbi Hilda köré tömörült színészeket is. Szinte jelszóként alakult ki, jobb párt- és állami vezetésre van szükség, gyökerében más módszerek az »igazi« szocializmus felépítése érdekében, és jugoszláviai szabadság. (Itt a semlegesség kérdését is felvetik és a szabad választásokat.)”
Nagy Magda odaírta a levélre, hogy L[ássa] Andics Erzsébet (a Központi Vezetőség osztályvezetője).
1955. július elején Rákosi beszélgetésre invitálja Németh Lászlót. Az erről szóló visszaemlékezésben az író megemlíti: ,,Előkerült persze Az ember tragédiája betiltása is. Őneki [Rákosinak] Babits Mihály tanára volt, mindig óvta őket Az ember tragédiája nihilizmusától. »Hát ez volt a görög demokrácia, vagy ez volt akár a kapitalizmus is?« Ő ismeri Szörényi Éva életkörülményeit. Kész nevetség, hogy miután a falanszterjelenetben elsírja, hogy a szocializmus elveszi tőle a gyerekeit, hazamegy a szép otthonába, a maga jól tartott lánykáihoz. S még Major is azt hiszi, hogy ő igazi kommunista; nemcsak párthű, de aki érti is a dolgokat.”
„Bár Babits is kijelenti – írja Kántor Lajos Százéves harc Az ember tragédiájáért című tanulmányában –, hogy »nincs költemény, mely a modern gondolatot oly egyszerűséggel és pontossággal rögzítené«, mint a Tragédia, mégis… eltúlozza a pesszimista vonások jelentőségét, de nem fetisizálja a pesszimizmust, okait Madách életében keresi.”
1955 novemberében Nemes Dezső, a Szovjetunióból importált pártvezető, akadémikus, akkortájt a Szikra Könyvkiadó vezetője egyenesen Rákosinak címezi a levelét, mert a Tragédiáról kifejtett nézete miatt az Irodalmi Újság megbírálta. Nemes azt kéri, hogy a párt első embere járuljon hozzá a válasz leközléséhez.
Hogy mit írt Molnár Miklós az Irodalmi Újság szóban forgó cikkében?
„Alig néhány hete, hogy a Szikra kiadásában 15 ezer példányban jelent meg Nemes Dezső elvtárs írása napjaink néhány nagy fontosságú politikai problémájáról A hazafiság kérdése és a jobboldali jelenségek címen. A félszáz oldalas brosúra elsősorban természetesen a kérdés elméleti és politikai vonatkozásait tárgyalja. Néhány bekezdésben azonban kulturális jelenségekkel is foglalkozik. Egyebek közt Az ember tragédiája (nem Ember tragédiája – mint a szerző írja) ez év eleji felújításával és a mű általános értékelésével. Bírálata így hangzik: »Ha… nem vigyázunk, akkor a haladó hagyományok ápolása jegyében is olyasmivel traktálják a népet, ami rossz ápolása és esetleg egyenes beszennyezése a haladó hagyományoknak. Ehhez »mindössze« az kell, hogy a hazafiság jelszavával kritikátlanul »haladónak« nyilvánítsanak olyasmit, ami nem haladó, például: Madách Ember tragédiája című művét.”
„A »beszennyezés« – írja M. M. –, a »népellenes jelleg« és más hasonló tiszteletlen kifejezések… mélységesen felháborítják nemcsak a Madách-tisztelők sokaságát, hanem azokat is, akik egyáltalán nem fenntartás nélkül értékelik a Tragédiát.”
Nemes Dezső – tudomásom szerint – soha nem publikált, Rákosinak küldött, de a „végszóért” kiáltó válaszlevelében egyebek között azt fejtegeti: „A Tragédiát arisztokratizmus, antidemokratizmus és antikommunizmus jellemzi. […] Fourier utópikus kommunizmusa egy mélységesen emberséges kommunizmus, viszont ahogy Madách ezt megrajzolja, az nem egyéb, mint a kommunizmus torzképe, amit a kommunizmustól félő burzsoázia terjesztett, és a kommunizmus eszméjének diszkreditálását jelentette. Aki a kommunizmus eszméit vallja magáénak, annak ezt a torzképet el kell utasítani. […]
Molnár elvtárs kifogásolja, hogy kifejezésem durva is. Ebben nyilván igaza van. Ha azt látom, hogy egy mű sokszori előadása olyan elemeknek nyújt eszmei fegyvert, akik a mi népi demokratikus rendszerünket nyilvánítják a »tragédiák egyik láncszemének«, s ezek számára nyújt lehetőséget a munkásosztály hatalma elleni demonstrációra, akkor bizony kifejezéseim finomsága könnyen csorbát szenvedhet. Ezt a »bűnömet« vállalom.” Végezetül pedig ezt olvashatjuk: „A magyar irodalom elég gazdag kiváló alkotásokban, amelyek a késői utókorban is méltón fogják hirdetni a magyar kultúra dicsőségét. Az ember tragédiája szerintem nem ezekhez tartozik.”
Major Tamás mondta – egyebek mellett – 1986 tavaszán, 75. születésnapján a Magyar Rádióban: „… egyszer Rákosi, már a rehabilitációk után, Az ember tragédiájáról szóló vita közben, Marton Bandi jelenlétében megveregette a combomat: »Ugye, mi nem szerettünk színészt a börtönben látni…« Ez az igazság. Én tehát olyan törvénytelenséget, amit a személyi kultusz kívánt, nem csináltam, és nem is kellett csinálnom.”
De a szellem már kiszabadult a palackból. Elég a III. Richárd 1955-ös nemzeti színházbeli előadására gondolni, amikor a művészek azt hitték, élve nem mennek ki a színházból. Az emberek ugyanis tomboltak, üvöltöttek és sírtak. Így hatott a zsarnokság ellen szóló darab. Utoljára 1945. október 6-án, az első ökölvívócsaták idején voltak ilyen őszinték az érzelmek, az indulatok.
Ami pedig Az ember tragédiája mostani bemutatóját illeti, az olvasók figyelmébe ajánlom Kosztolányi Dezső sorait, amelyek 1922-ben a Pesti Hírlapban láttak napvilágot: „Ezekben az években Az ember tragédiája valóságos megújhodását éli. Ostromolják a színházi pénztárt, valahányszor játsszák, s a künnrekedtek többen vannak, mint a bejutók. Ki merte álmodni ezt, mikor a becses kézirat sokáig olvasatlanul hevert Arany János íróasztalán, s később Paulay Ede a színházi szakértők gúnyos mosolygása közben elhatározta, hogy színre hozza ezt az elvontnak hirdetett drámai költeményt, ezelőtt vagy negyven évvel?”
origo.hu
Zivatar, felhőszakadás és lehűlés jön
