A folyó nem hibázik

Hatalmas, tájléptékű beavatkozás készül az Alföldön. Váradi Józsefnek, a Közlekedési és Vízügyi Minisztérium vízkár-elhárítási főosztálya vezetőjének irányításával a vízügyi szakemberek – a korábbi elvekkel, a folyó megzabolázásával szakítva – elkészítették és vitára ajánlották a Tisza-völgy árvízvédelmének új koncepcióját.

,,A Tisza-völgyit egy-két félszeg rendelettel,
akarom is, nem is
féle munkával, kivált rövid idő alatt rendezni
nem lehet.”
Széchenyi István

A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése elnevezést kapott terv a gátak magasítása helyett tizennégy árvízi vésztározó hetvennégyezer hektárjára engedi szétterülni, majd az ár levonulása után a folyóba visszavezetni a vizet. Az elmúlt négy év rendkívüli árvizei, a Tisza mente lakóinak élet- és vagyonbiztonsága sürgetik a gyors cselekvést. A tervvel vitázók türelemre és további megfontolásokra intenek, mert a Tisza-völgy társadalmi, gazdasági felemelkedésének részeként a folyó erőforrásainak szelíd, mégis gazdaságos hasznosításával képzelik el a vízgazdálkodási koncepció megvalósítását. Kérdés az is, mit szólnak a szomszédok? Merthogy vizeink kilencvenöt százaléka határainkon túlról érkezik.
A Tisza szeszélyes, mint a szépasszony – közölte Bellán Oszkár tiszabői halász, s a tizennyolc fokos fagyban tovább festette ladikjának fenekét. Mert mihez kezdhetne, amikor munkahelyét, a folyót parttól partig jégpáncél szorítja. A nyugdíj nem marasztalja szerény hajlékában.
A Tisza nem csupán a folyómederben csordogáló víztömeg, nem csak a két gát közötti ártér, s a gátak sem csupán műszaki létesítmények. Sőt! Nem is csak víz, amelyben úszni lehet, bele fejeseket ugrálni, a partján homokvárat építeni. Nem is csak a hal érdekes, ami kifogható, hanem a hajnali csönd a vízen, amikor szellő sem rezdül. És még ez sem minden! A Tisza a múltunk, a történelmünk, az irodalmunk, a magyarságunk, az életünk. Ezért szeretjük. És ezért vagyunk most annyira kétségbeesve – mondotta dr. Hamar József ökológus két évvel ezelőtt a cianid-szennyeződés szörnyű következményeinek láttán. A természet – látszólag – kiheverte az emberi kapzsiság borzalmas következményeit. Visszatértek a turisták, a horgászok, gyorsan kimúltak a tiszai halászléről szóló suta viccek.
Az elmúlt négy év nem szólt másról a Tisza mentén, mint árvízről, ciánról és újabb árvizekről. Huszonnyolc hónap alatt négy, rendkívülinek minősített ár vonult le a folyón. 1998-ban azt mondtuk, ez az évszázad legnagyobb árvize. 1999-ben úgy módosítottuk: nem a tavalyi volt, a mostani az évszázad árvize. Kétezerben már az elmúlt ötszáz év legnagyobb árhullámáról beszéltünk, 2001-re kifogytunk a jelzőkből – emlékezett dr. Hajós Béla vízügyi helyettes államtitkár a közelmúltban Szolnokon a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztéséről rendezett tanácskozáson.
A kormány döntött 552 kilométer árvízvédelmi töltés kiépítéséről – tájékoztatta a fórum résztvevőit a helyettes államtitkár, majd a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése legnagyobb kihívásáról kifejtette, hogy a védelmi rendszert úgy kell fejleszteni, hogy a Tisza völgyében élők a korábbinál jobb helyzetbe kerüljenek, de nemcsak az árvízi biztonságot alapul véve, hanem gazdaságilag, mindennapi megélhetésük szempontjából is.
Hajlamosak vagyunk emberi tulajdonságokkal felruházni a természetet. A folyó vad, támad, „zúgva-bőgve törte át a gátot”. A küzdelmet néha valóban ellene vívjuk, mert ellenünkre van, ami történik. Eljött az idő, hogy újraértékeljük ember és természet kapcsolatát! A folyó ugyanis nem hibázik. Nem szelíd, nem vad, nem támad. Egyszerűen létezik, és azt teszi, amit a nála is hatalmasabb erők – mondjuk egy hirtelen hóolvadással párosuló egyhetes eső – reá parancsolnak.
Milyen érdekes, hogy a Duna mennyire európaiságunk jelzője a történelemben is (a dunai konföderáció elve, a Duna mentén élő népek békéje stb.), a Tisza meg mennyire magyarságunké; a Kárpátokból előtörő, megzabolázhatatlan őserő. A folyóvölgyek évszázadokon át megszokott ártéri gazdálkodását a vizek szabályozása váltotta fel. Európa legnagyobb kiterjedésű ártere, a Tisza-völgy is a szabályozásnak köszönhette gazdasági fejlődését. Ám míg másutt lassabban, akár több évszázadon át játszódott le mindez, nálunk az Alföldön a vízrendszer egészét érintő beavatkozás egységes elv alapján, néhány évtized alatt végrehajtott munka volt, és a Tisza-völgy arculatának újrarajzolását is jelentette egyben. A világon alig akad másik, az Alfölddel azonos nagyságú síkság, amelynek vízháztartása, talaja és növényzete viszonylag rövid idő alatt ehhez hasonló mértékben változott volna. A biztonság viszonylagos megteremtése mellett persze kevésbé áldásos hatás is jelentkezett, mégpedig a mostanra ugyancsak jól ismert belvíz és az aszály. Korántsem ritka jelenség, hogy egy időben ugyanazon szántóföld egyik sarkából el kell vezetni a vizet, a másikat viszont már öntözni érdemes.
A nagy művet, az Alföld biztonságos gabonatermő tájjá varázsolását több mint másfél évszázada, a nagy európai gabonakonjunktúra kezdetén álmodta meg Széchenyi István. A tervet Vásárhelyi Pál vízépítő mérnök készítette. Sok ezer talicskát toló kubikos korábban elképzelhetetlen méretű, tájléptékű beavatkozással, a hatalmas kanyarulatok kiegyengetésével, az addig kényére-kedvére csatangoló folyó gátak közé szorításával változtatta művelhető tájjá az Alföldet. Vasutak hálózták be a vidéket, cipelték a nehéz gépeket. A magyar malomipar az európai élvonalba lendült, a lengyelek hozzánk hozták őrölni gabonájukat. Széchenyi vágya – a magyar ipar, a magyar gazdaság fölpezsdítése – valóra vált, Vásárhelyi terve a körülményekhez képest valósult meg. A magyar árvízvédelmi rendszer kiépítése – ilyen-olyan hiányosságaival együtt – sohasem garantálta a százszázalékos biztonságot. A 2700 kilométer hosszú védvonal több helyen eltér a Vásárhelyi által megtervezett optimálistól, nem is épült meg mindenütt pont olyanra, ahogy a terv a rajzasztalon megszületett. Mindenesetre kiállta a próbát, egészen 1970-ig. Akkor „úszott el” a Szamoshát, 2001-ben a Bereg.
Ma a Tisza egykori árteréről, a vízjárta Alföldről származik hazánk mezőgazdasági termékeinek hatvan százaléka. Ám nem e komoly termelési háttér megőrzése nyom legtöbb súlyt a latban. Négyszáz településen 300 ezer lakóépület található, 6400 kilométernyi közút és vasút hálózza be azt a 16 ezer négyzetkilométert, amelynek másfél millió lakója közvetlen fenyegetettségben él.
A Tiszáról nem gondolkodhatunk úgy, mint huszonnyolc hónappal ezelőtt – vonták le a következtetést a vízügyi szakemberek, és nekiláttak a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésének. Tervük azon a felismerésen alapszik, hogy a gátak nem emelhetők az égig. Hogy miért nem, azt megválaszolja a természet, az épített környezet meg a mindenkori költségvetés. A gátszakadás ugyanis mindig azokon a töltésszakaszokon következik be, amelyek több mint száz éve becsülettel állták az idők próbáját, és egyszer csak zsupsz. Az árvízi jelenségek – a buzgárok, a fakadó vizek, a suvadások – oka a megemelkedett víz iszonyatos nyomása. Az árvizek levonulását a gátak magasításával gyorsítani a mellékfolyók – a Bodrog, a Körösök, a Maros – szeszélyes játéka, visszaduzzasztó hatása miatt is értelmetlen.
Teret kell hát adni a Tiszának, teret, ahol a víz szétterülhet. Ezért jelölték ki tizennégy árvízi vésztározó helyét a Szamosköztől a Köröszugig és Szegedig. És ezzel magukra is zúdították a kérdések megállíthatatlan zuhatagát, hiszen a vízügy terve – amely gyorsított ütemben három év alatt megvalósítható – valóban hasonló, tájléptékű beavatkozást jelent az Alföldön, mint a másfél évszázaddal korábbi folyószabályozás. A mostani koncepció is száz-százötven éves hatással számol.
A tározók létesítése és a hullámtér rendezése alapvetően hazai feladat. A Tisza vízgyűjtője azonban túlnyúlik az országhatárokon, tehát a magyar árvízvédelem csak szomszédainkkal összehangolt, közösen elfogadott elvek alapján fejleszthető. Az érintett öt ország – Ukrajna, Szlovákia, Magyarország, Románia és Jugoszlávia – vízügyi miniszterei 2001. május 25-én Budapesten írták alá a Tisza-völgyi árvízvédelmi együttműködési nyilatkozatot, majd a szakértők megjelölték a legfontosabb feladatok irányait. A nemzetközi együttműködés jegyében nyújtották át az ukránok a magyar fél véleményét kérve azt a tervet, amely a kárpátaljai árvizek elleni védekezést tartalmazza. Eszerint negyvennyolc hegyvidéki völgyzáró gát fogadna be háromszázhétmillió köbméter vizet, s további 250 millió köbmétert vésztározókban helyeznének el. Két tározó építését ebben az évben megkezdik.
Vásárhelyi szándéka olyan árvízi meder megalkotása volt, amelyben a kanyarok átvágásával, a célszerűen elhelyezett töltések irányításával gyorsabban és szétterülés nélkül folynak le az árvizek. Tervét éles viták után fogadták el az érintettek, a földbirtokosok. A mérnök egészségét felőrölték a viták. Meghalt, mielőtt a gátépítések elkezdődtek volna. Létezett másféle elképzelés is, amely szerint árapasztó csatornák és természetes tározók fogták volna föl az árvizeket. A mostani tapasztalatok birtokában nyilván ezt, a másik tervet választanánk. Ám másfél száz évvel ezelőtt reális döntés született; csak a Vásárhelyi-féle terv megvalósítására álltak rendelkezésre a műszaki és különösen a pénzügyi feltételek. A Tisza-völgyi árvízvédelmi rendszer pedig egészen 1970-ig kitartott.
A vita tehát nem ismeretlen műfaja az árvízvédelemnek. A mostani nézetkülönbségek többféle kútfőből táplálkoznak. Azon nem vitatkozik senki, hogy az élet- és vagyonbiztonság megteremtése olyan egyéni érdek – „állampolgári jog” –, amely a legszélesebb közérdekkel találkozik. (Lásd az árvédekezések, illetve az árvízi pusztítás utáni újjáépítés költségeit.) Ez a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésének alapvető célja. A koncepció előnyei közé sorolják megalkotói a veszélyeztetettség komoly mértékű csökkenését, a gátmagasítással szembeni olcsóságát, és azt, hogy a 14 tározó 75 ezer hektáros területéből 15-20 ezer hektár csekély beavatkozással, viszonylag gyorsan vizes élőhellyé alakítható. Ugyancsak előny, hogy a tározók – bár csak árvízkor töltődnek fel – újfajta hasznosítási lehetőségeket kínálnak, mindenekelőtt a Tisza vízjárásától függő, másfajta vízgazdálkodást.
A továbbfejlesztett terv hátrányára írható ugyanakkor, hogy nem vállalja fel a folyógazdálkodás összes gondjának orvoslását – ismerte el tárgyilagosan a szolnoki tanácskozáson a miniszter, dr. Fónagy János. Nem tekinti céljának – egyebek között – a tiszai hajózás, az energiatermelés, illetve a jóléti víztározás megoldását. Miért nem? – teszik fel a kérdést újra és újra a polgárok. A Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság szakemberei szerint vízgazdálkodási szempontból például nem volna akadálya a tiszai hajózásnak. Igaz, néhány helyen kotorni kellene a medret, és valószínűleg duzzasztani is a vizet. A képet színesíti a tavaly őszi ukrán bejelentés: Csapnál teherkikötőt szándékoznak építeni a Tiszán. Tény, hogy a vízi szállítás ötszáz kilométeres távolságon túl a legolcsóbb, ötször olcsóbb a közútinál, a vasútinál. Eleve elvetendő ötlet, vagy a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésének elszalasztott lehetősége volna a tiszai hajózás ügye? A nézetek öszszecsapnak.
Milyen az a társadalmi, gazdasági háttér, amelybe a továbbfejlesztett Vásárhelyi-tervnek be kellene ágyazódnia? A Tisza mente – néhány virágzó „sziget” kivételével – hazánknak a fejlődésben éppen hogy nem élenjáró tája. Ellenkezőleg; a folyó mindkét partja a centrumtól távoli, úgynevezett belső periféria, elöregedő, szegényedő, fogyó népességű falvak sokaságával. A száznegyven folyó menti településből mindössze tizenöt nem tartozik a „hátrányos” kategóriába – számolta össze Szabó Péter, Tiszadob polgármestere.
A koncepció készítői számoltak és számolnak azzal, hogy a konfliktusok kiéleződhetnek a települések lakói, a területek birtokosai, a természetvédők és a vízügyi szakemberek között. Az azonban nem tudható, hogy amikor a tervet mint a Tisza-völgy társadalmi-gazdasági fejlődésének programját ajánlották az érintettek figyelmébe, számítottak-e rá, hogy úgyis veszik. Vagyis az árvédekezésen, az élet- és vagyonbiztonság megteremtésén túl további szemléletváltásra ösztönzik a vízügyeseket, amikor leszögezik, hogy az árvíz elleni védelem nem különíthető el a Tisza-völgy más társadalmi, gazdasági, illetve természeti folyamataitól. Mégpedig azért nem, mert az Alföld korszerű tájhasználata, a Tisza-völgy jövőjének megtervezése jóval összetettebb. Sokféle ismeret összehangolását igényli. Ezek az ismeretek precíz vizsgálatok, kiérlelt tanulmányok, érvekkel alátámasztott koncepciók formájában – lényegében az 1993-ban elfogadott Alföld-törvény előkészítése óta – rendelkezésre állnak, azaz felhasználásuk a döntések meghozatala előtt elhatározás kérdése csupán.
Ökológusok, tudósok, természetvédők, akadémikusok az aláírói például annak az állásfoglalásnak, amely a kérdés komplex megoldására széles körű társadalmi program, a Tisza-törvény megalkotását tűzi zászlajára. Mindannyian egyetértenek abban, hogy a természeti erőforrások és értékek tartós védelme, azok hasznosítása, „a Tisza mente mint egységes természeti rendszer integritásának helyreállítása, megőrzése a benne és belőle élő magyar néppel harmóniában képzelhető csak el”. Véleményük szerint a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése olyan társadalmi, gazdasági, ökológiai és természetvédelmi összefüggéseket vet fel, amelyek mindegyike komoly elemzést igényel. Ezektől az elemzésektől megvonni az időt és a ráfordítást bűnös felelőtlenség volna, ezért arra kérik a kormányt, hogy az érintett tárcákat bízza meg a Tisza-törvény kidolgozásával. Csak azt – a törvény elfogadását – követően kezdődhet meg a Tisza teljes hazai árterére vonatkozó részletes programok kimunkálása, amelyek egyike lesz a vízgazdálkodás programja.
Csakis ilyen törvény teremtheti meg a feltételeit a Tisza-völgy népességmegtartó ereje emelkedésének, a hagyományos gazdálkodási formák (például az ártéri gazdálkodás) továbbélésének, a táj egyedülálló természeti értékei megőrzésének. Mindez jól illeszthető a hazai és a nemzetközi programokhoz; a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programhoz, a Nemzeti Földalap irányelveihez, az Európai Unió agrárpolitikájához és vízügyi keretirányelveihez. Nem utolsósorban csak a Tisza erőforrásainak szelíd hasznosítása garantálhatja az utánunk következő generációk békés együttélését a folyóval.
Az Európai Unió taktikát változtatott – figyelmeztet dr. Font Erzsébet, az FVM főosztályvezetője. Az agrárstruktúra olyan változtatását támogatja, amelynek célja nem a tömegtermék, hanem az egészséges élelmiszer előállítása. A vegyszermentes termelés, az őshonos állattartás, a legeltetés sokkal nagyobb kuriózum, mint a nyolctonnás búzatermés! A magyar mezőgazdaságnak, a folyó mentén gazdálkodó termelőnek komoly érdeke annak áttekintése, mit kínál a vízügy a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésével.
A kiszámíthatatlan időpontban fenyegető tiszai á